Délmagyarország, 1934. február (10. évfolyam, 25-47. szám)
1934-02-09 / 31. szám
SZBOED, S«erKe»»lfl»éo- Somogyi ucca 2Z.,k.em, Teletem: 23-33.^Kiadóhivatal líölcíönkönyvldr és Jegyiroda s Aradi ucca S. leleion: 13-00. ^ Nyomda : Lííw LIpA* ncra t«. telelőn t l3w»B. rftvlrntl ^t leveleim JMImnoyaronzAg Szeged A Tuneráfus hozzáídegrodött már Könnyhöz, gyászhoz, szenvedéshez. Amikor rárohan a sötétöklü fá; Vom, amikor torkát fojtogatja a zokogás, amikor még látja, hogy utolsót vonaglik a drága arc, hogy a halál sötét hL-iöke: az eszméletlenség fátyolt sző az örök-világitó két szem elé s az szív, ez az áldott- óságu d-ága hűséges szív az örökkévalóság kitárt kapui előtt is viaskodik az életért, — a funerátor má rkeresi aszavakat, hogy elsírja a mások fájdalmát, keres-"él szótörmelékek körött, amikbe beöltöztetheti a halottat s a halál legelső pillanatában kitárt élet min 'cn szépségét és eredményét, mint az érdemrendeket, kirakhatja a megrendülés és mc -illetőd;Ltcég selyemDárnájára. De mit tudjunk most mondani, amikor nem a mások gyászát kell elsiratnunk, hanem a magunkét? Szinte pár perccel ezelőtt még Móra Fertn- kifehéredett, elgyöngült, lázas-forró, de élő kezét szorongattuk s most tollat kell kezünkbe szorítanunk, hogy róla Írjunk. Csak pár perccel ezelőtt még nevén szólitottuk az élőt, gonoszan és önzőn, hogv kizsaroljunk még belőle szót, egy néma intést, halk és halvány jelét a felvillanó életnek s most megtéve azt a tizenöt lépést, ami halottas-ágvát halhatatlanságának oltáráról: az iró aszta1 ától térdet-fejet hajtó vazallusai kell, hogv legyünk kegyetlen hivatásunk istentelen parancsának. A lelke még nem juthatott tul a sztratoszférán, a lelke még itt lebeg körülöttünk abban a levegőben, amit magunkba szivünk s már a hideg értelem mérlegére kell vetnünk a muló életet, mely befejeztetett s az örök életet, mely a halál pillanatában kezdődött el. Amikor magunk sirunk, nem tudunk sirató szavakat keresni. Nem a ~i5sok fájdalma számára kell most szavakat találnunk, a magunk fájdalma most olyan mély, olyan megrendült, hogy nincs szó, amely érzékeltetni tudja. Móra Ferencet csak Móra Ferenc szavaival lehetne elsiratni, a halott Móra Ferencről csak az élő Móra Ferenc Írhatna méltó nekrológot. Szelid, halkzenéjü, puhán simogató magyar szavakból csak ő tudna aq:zái lő koszorút fonni, kemény, komor, bánatzengésü, szikrázó szavakból méltó síremléket csak ő. tudna faragni. A szavak vaPéntek, 1934 február 9. Ara 12 fillér X. évfolyam, 31. sz. rázslója volt, magyar szavak magyar varázslója s az irótolla Mózes vesszője volt; a közömbösség sziklafalából egyszerre tudott könnyet és mosolyt fakasztani, de minden könnycseppben mosoly ragyogott s minden mosolya kelyhében egy tiszta könnycsepp tükrözte vissza az eget. A gyásznak és megrendülésnek könnveimost tavaszi záporként hullanak a magyar szivekből. A fájdalomnak sós tengerébe belehullatjuk a mi könnyeinket is. Amióta a Délmagyarország megindult, vezércikk- és tár-.irója volt Móra Ferenc. Egy évtizednél hosszabb idő óta az ő szelleme lángolt, az ő értelme világított, az ő nagy lelke tündökölt ezeken a basátokon s az ő glóriás neve adott fényt, diszt és ragyogást a mi szántó-vető munkánknak. És most itthagyott bennünk :t, a muló élet szikrája kilobbant betegségtől, láztól meggyötört testéből. A muló élet szikCsütörtökön reggel végetért a rettenetes küzdelem: Móra Ferenc szive feladta az utolsó harcot. A lefüggönyözött ablakokon tul az első tavaszi napsugarak értek éppen a dermedt földre, simogatták a háztetőket, amelyeknek cserepein imittamott még hó fehérlik. Es Móra Ferenc, aki annyira szerette a tavaszt és annyira várta ezt az első tavaszi napot, már dermedten, mozdulatlanul feküdt dult ágyán és sápadt arcára csak a villanyfény vetett szomoru-sárga világosságot. A őalál utolsó rof>ama már éjfélkor megkezdődött, de a nagybeteg erős szive állta az ostromot, melle zihálva küzdött, de ereje eg^re fonyott egyre csökkent. A fekete órák lassan, kegyetlenül vánszorogtak el az ágy mellett és valamennyi vitt magával valamit: egyegy darabot Móra Ferenc fogyatkozó ereiéből, egy-egy atomot a hihetetlen csodába vetett hitből. Két óraKor már tudták a virrasztók, hogy legfeljebb órák kérdése a katasztrófa ót óra u'án néhány perccel erősen felnyöiötí a beten, hangja áthallatszott a legtávolabbi szobákba is. A szenvedés ellorzitotta a sápadt, beesett, árnyékos arc vonásait, a morfiuminjekció néhány perc múlva megnyugtatta a szervezetet. , Három óraKor csendesen aludde lélegzése egyre nehe.ELŐFIZETÉS: Havonta Helyben 3.ZO Vidéken és Budapesten 3.6U, kUliüldUn 0.-4O penaS. " Egyes szám Ara hétk»z« non 12, vasár- és Unneonap 20 Ull. Hirdetések telvétele tarI in szerint. Mealelenl C hftlift Klv*lí)i<i:vRi n^nonli r-.rája kilobbant, de az örökkévalóság egén uj nap tündöklik fel, amikor Móra Ferenc élő irodalomból átköltözik az irodalomtörténetbe. Szeged város most adja neki legelső ajándékát: a diszsirhelyet. De a glóriásokkal egy sorban diszsirhelyet ad neki az irodalomtörténet is. Az Aranykoporsó költőjét szivünk arany koporsójába zárjuk s testét visszaadjuk a búzamezőknek, melyeknek ő volt legnagyobb költője. Móra Ferenc a magyar rögnek, az átkot és virágot e<rvformán termő bustelevénynek most már odaadja sirbahanvatlott testét is, legyen ez is a szegedi földé, aminek odaadta mindenét: fiatalságát, erejét, munkában átvirrasztott éjszakáit, odaadta teremtő lelkét és álmait. Gazdagodjon és termékenyüljön meg tőle ez a föld s ringassa va'ó^á^fá azokat a csodíkat, melyekről Móra Ferenc örökfénvü lelke dalolt 'és álmodott. zebb, egyre szabálytalanabb lett. Hajnali öt órateor ismét nyugtalankodni kezdett, elvékonyodott ujjaival erőtlenül nyúlkált a homlokához, Panka lánya fuldokló zokogással borult rája: — Édesem, apukám, ugy-e megismersz ... A vértelen ujjak cirógatásra hajlottak, az erőtlen ajkak megmozdultak és nagyon halkon, de tisztán suttogták a fojtogató csöndbe: — Kislányom... Ez volt Móra Ferenc utolsó szava és ez az utolsó szó árulta él, hogrj a szörnyű küzdelmet majdnem teljes öntudattal vivta végig a beteg, amikor megszabadult a morfium-mámortól, hallott, látott, tudott mindent, ami körülötte történik. öt- óra után kezdődött meg a fegyverletétel a kérlelhetetlen vég előtt. A szív elfáradt a nehéz küzdelemben, enyre gyengébben dobogott, feladta lassankint a küzdelmet a tüdő is. Egyre halkabban, egyre lassabban lélekzett és amikor a'reggeli na; sugarak megvilágították az elfüggönyözött ablakokat, 0ét óra után Ut perccel csöndesen, szinte, észrevétlenül bcvégz&* Hóra Ferenc A Daaru-uccától a sttuzeumi ravatalig
