Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-11 / 93. szám

10 DÉLMAGYARORSZAQ 1910 szeptember 4 A szemérmes Bárífa. — Egy szegedi művész kalandja. — (Saját tudósítónktól.) Bártfa hires magyar fürdő. Ott nyaral az ország előkelőségének egy része, ott nyaralnak az uri világ közül igen sokan. Mégis annyi tapintatlanság tör­ténik ezen a fürdőhelyen, hogy elég lenne az összes magyar fürdőknek. A mult hónap­ban vörhenyiárvány volt, de eltitkolták anyagi érdekből és eltitkolták azért, nehogy a fürdő hírnevének ártsanak. Ezúttal olyan nevetséges esetről van szó, amely valóság­gal vicclapokba való. Joachim Ferenc szegedi jeles festőmiivész­szel történt az eset, aki Bártfán kollektív . kiállítást rendezett. A kiállításon bizony alig vettek, sőt mondhatni, hogy egyáltalában nem vettek képeket a nyaralók. Joachim erre elhatározta, hogy képárverést rendez. Táncmulatsággal volt egybekötve a kép­árverés, tehát a képek abban a teremben voltak kiállítva, ahol táncoltak. A bártfai nyaralók azonban szemérmete­sek. Hódolnak a művészetnek, de csak bizo­nyos határig. Nekik az aktok azonban nem kellenek. Megjelentek a képárverésen sokan. Zsú­folva volt a terem. Joachim azonban nagy megdöbbenéssel konstatálta, hogy akt­képeit kidobták a teremből. Tudakozódott, hogy miért tették ezt, mire azt válaszolták, hogy az a kép sérti az úriemberek jobb érzését. Joachim erre szavaztatott, akár a komédiás­sátorban, hogy kik akarják a képet künn­tartani, kik tartják művészinek és kik akar­ják visszahozni a bálterembe? Szavaztak és többségben voltak a művészi érzésű em­berek, de a tömeg másik része megakadá­lyozta, hogy a képet kifüggeszszék, sőtJoa­chimot kiutasították, dulakodással kitették a bálteremből. Eddig van a bártfai história. Ez igazán elég... A magyar ipar diadala Szegeden — A középületek zárai. ­Lázár György dr, Szeged város nagy­érdemű polgármestere minden alkalmat megragad arra, hogy tanújelét adja haza­fiúi voltának. Féltő gonddal őrködik azon, hogy ápolja Szeged magyarságát, tartalom­ban, külsőségekben és gazdasági vonatko­zásokban egyaránt. Eléggé nem méltányol­ható működésének legújabb nemes meg­nyilvánulásáról adunk most hirt. Látszólag jelentéktelen, de lényegében fontos és a ma­gyar ipar nézőpontjából kivánatos polgár­mesteri intézkedésről van szó. . Nemrégiben tudomására jutott a polgár­mesternek, hogy régi szokás szerint a sze­gedi középületek osztrák gyárakban készült zárakkal vannak ellátva. Hosszú ideig ugyanis zárakat gyártó ipari vállalat nem volt Ma­gyarországon és igy nemcsak a magánosok, de a hatóságok is kénytelenek voltak szük­ségleteiket Ausztriában beszerezni. Időköz­ben aztán örvendetesen változott a helyzet. Megalakult és pedig Szegeden alakult meg mintegy három évvel ezelőtt a Kertész-féle szabadalmazott bevésőzár-gyár részvénytár­saság és rövidesen nagy eredményeket ért el. Annyira kiállja a versenyt az osztrák s általában a külföldi gyárakkal, hogy üzemét mostanában meg kellett nagyobbítania és immár állandóan százhatvanöt munkást fog­lalkoztat. Jellemzi Lázár György dr-nak Szeged élete iránt való intenzív érdeklődését, hogy az is foglalkoztatta: vájjon a középületek zárait hol szokták beszerezni? Mikor pedig megtudta, hogy osztrák forrásból, nyomban sürgős jelentéstételre szólította föl a város mérnöki hivatalát. A mérnöki hivatal aztán javaslatot tett és pedig, igen helyesen és dicséretes módon, azt javasolta, hogy az osztrák gyártmányú zárakat cseréljék föl a szegedi Kertész-féle gyárból származókkal, mert ezek praktikusság, tartósság és ár tekintetében épen olyan kielégítők, sőt job­bak az osztrák gyártmányoknál. Ez az oka, hogy a szegedi zárakat már széltében hasz­nálják a legkülönbözőbb építkezéseknél és a gyárhoz a külföldről is érkeznek tömeges megrendelések. A középületeknek az osz­trák záraktól való megszabadítása mihamar meg is fog történni és ez a változás élén­ken szimbolizálja a polgármesternek és eb­ben az esetben a mérnöki hivatalnak azt a törekvését, hogy Szegedet minden ízében magyarrá kell tenni. Magyarrá, szellemben ós iparban egyaránt. Végül meg kell említenünk, hogy a Kertész-féle gyár alapításában kiváló része van a Szegedi Gazdasági és Iparbanknak s különösen a pénzintézet agilis igazgatójának, Fényes Marcellnek. Most is, hogy a gyár­vállalat alaptőkéjének fölemelésével foglal­koznak, már számos előjegyzés érkezett. A tőke fölemelésére azért van szükség, mert az üzemet kiterjesztik és ablakzárakat s általában mindennemű építkezési eszközöket fognak előállítani. Az ipari részvénytársaság elnöke különben Perjéssy László kereske­delmi és iparkamarai titkár, akinek oroszlán­része van a gyár kifejlődésében és diadalában. A székek alkonya. Most van vége a nyárnak, most amikor min­den virág szárad, most, amikor Buchwald bácsi átölelné az egész világot, csak ne volna vége a nyárnak, — épen most van vége a nyárnak, így zengi Zerkomtz Emil szabadon Dénes Nán­dor után, mi pedig tovább füzzük : most, amikor vége van a nyárnak, viszik, viszik már a Széchenyi-tér pompázó virágait, a rózsapiros szegfűt, a szegfühalvány tubarózsákat. Viszi a kertész, a városi kertész és a virágot imádó Felhő Rózsi arcára szomorúság ül: viszi a ker­tész a tubarózsákat, más tájékra, téli meleg­ágyba. Talán Lendvay Micinek viszi, vagy Nyá­ray Tóninak viszi, de viszi és ez olyan szomorú. Van azonban, aki még szomorúbb: Buchwald bácsi, a székbérlő, akinek nyáron sohasem volt elég széke, most pedig annyi marad, hogy sirni muszáj a sok üresen maradt széktől. Pedig Buchwald bácsi a kendergyárból két szekér kötelet hozatott, hogy ezzel fogja a hatfilléres pasasokat. De holnap talán már kötéllel se jönnek; az ő székeinek már az Ehrlich-Hata se használna. Talán csak az használna, — gon-' dolta — ha csalétkül ingyen ültetné le a szín­társulat tagjait, a hölgyeket a férfiközönség kedvéért, a férfiakat a nők szempontjából. S ha Kende Paula vagy Fodor Ella leülnének, talán fölösleges volna a kendergyárból szállított kötél. Nyáray Antal kedvéért pedig a legkö­vérebb hölgyek is megváltanák a hatfilléres jegyet. így gondolkodott Buchwald papa ós már indult is a szinház felé, de hirtelen a fejére ütött: — Bopp, hiszen ha leültetem az egész szín­társulatot, nem marad hely a fizető-pasasok számára. Meginterjúvoltuk Buchwald bácsit: — Miért nem tüz ki dijakat az ülők szá­mára? Mondjuk egy dosis Ehrlich-Hatát? — Na hallják ?! Kinek van szüksége Szege­den a 606-osra? — Inkább hatszáz hatosra. — Hát nem ?! Az ördög vigye el a konkur­renciát. — Micsoda konkurrenciát ? ! — A Csillagbörtönt. Ott télen is ülnek. És Buchwald tata szomorúan ül. hov. Egy gimnazista let/ele Felhő Rózsihoz. Kedves művésznő! A latinból pótvizsgát kel­lett tennem és ezért drága jó atyám, Schön­berger Mór, Csanytelekről, miután odahaza a szatócsbolt előtt kiadta az utolsó porció nyak" levest, — mely, tetszik tudni, naponta kijár nekem, — behozott Szegedre. Egyik apai nagy­nénémnól szállottunk meg, de én nem sokat törődtem a pótvizsgával, mert csak magára gondoltam szivem szottya, (nálunk az ötödikbe igy hívjuk az ideált) és ezért a nagynéném, aki valahogy megtudta ezt a dolgot — ugyan kérem nem tudja, hogy az asszonyok miért tudnak meg mindent valahogy — elkezdte kegyedet simfelni. De én, mintáz utolsó lovag, sikra szállottam Önért és oh, művésznő, kegyetlenül megtépte apai ági nagynéném az ön szépségének nimbuszát. Egész éjjel sírtam, mint egy kis gyerek ós nagynéném meg azt énekelte a drága apámnak, Schönberger Mórnak, Csanytelekről, hogy „Miért lettem a teaház gyöngye". Nem értettem a dalt és nem is tud" tam, hogy a teá-nak háza van, meg a háznak gyöngye, de azért én titokban meggyújtottam a gyertyát. Szeretett apai ági nagynénémtől a gyerek, a Móni, aki ugy aludt, mint a bunda, nem ébredt föl és én elővettem a mult évi arcképét és néztem. Ah, művésznő, ha egyszer leborulhatnék parányi topánkái elé és onnan kúszhatnék föl a piros ajakáig (ne tessék cél­zásnak venni), milyen boldog volnék. Ah, ked­ves kis Kicsim (ezt Ruzsitól tanultam, a felsőbb leánytól), ma éjszaka is, mint rendesen, oda" fektettem magam mellé a képet és mikor el­aludtam, éreztem, hogy kétszer jobban imádom­Szomorú és elfacsarodott szivvel írom ezen levelet, bár én lehetnék az, akit kacsóival (a körmei, ugye, manikűrözve vannak, mert a fel­sőbbleányba ez a divat?) fölszakit. Föntebb irom, hogy szomorúan, azért, mert Önkegyed kigúnyolt és ezt az én érző szivem nem tudja elviselni, hogy egy banális hasonlattal éljek, mint a viharágyu a felhőt. Szivemet, szegény szivemet, édes kis Kicsim ugy fogja átjárni a gyilok, mint egyszer Brutusét, hogy igaza le­gyen a latin tanáromnak, aki azt mondotta a pótvizsgán: „te is fiam Brutus?" és ezzel el­buktatott. Hogy az a bizonyos lapos guta ne csak kerülgesse, hanem csapjon is belé. De nem ezt akarom én megirni és ezért vissza­fojtom keservemet és röviden megírom bána* tómat. Drága jó atyám, Schönberger Mór Csanyte­lekről elutazott, (hál' istennek) eladtam a ma­gyar könyveket, arra kapni a legtöbbet és elmentem megnézni Az obsitos-t. Amikor piros hajával kilibegett a szinpadra és elkezdte éne­kelni azt, hogy: Mondok Önnek valamit, Udvaroljon egy kicsit . . . akkor föl akartam rohanni és Rómeó és Júliá­ból idézve, udvaroltam volna Önnek. Mert, ugy-e, nekem énekelte ? Hisz folyton arra kancsalí­totta a szemeit. De egyszerre beütött a villám és uramisten kicsúszott a szájából valami, ami véget vetett nagy szerelmemnek. Akkor, ami­kor azt mondta, hogy „oly bamba, mintegy gim­názista". Egy tőrdöfés, egy revolvergolyó, egy szekunda nem érintett volna olyan kegyetle­nül. És képzelje kis Kicsim, ott voltak a reális­ták is és volt kacagás és gunyolás. A darab végén valósággal háború fejlődött ki a gimnázisták és a reálisták között. Öt fejbe" verés, három lábtörés és husz ablak lett az eredmény. A csata eldöntetlen maradt, csupán a tanári kar ítélete volt szigorú, mert engem igazgatói megrovásban részesítettek és meg­tiltották, hogy színházba járjak. Mindez azon­ban nem lett volna baj, ha a dolgot meg nem tudja drága jó atyám, Schönberger Mór Csanytelekről, aki bejött Szegedre és a nyak­leves-porciót egy adagba kiadta nekem, nadrág­szíjjal fűszerezve. Most pedig zárom a levelet és csak arra kérem kedves művésznő, szivem szottya, édes kis Kicsim, hogy kérdezze meg Borcsát, Olgát, Ruzsit stb. leányokat, akiknek annyi meg annyi gimnázista az ideáljuk, hogy tudunk-e udvarolni és a legközelebbi O&siíos-előadáson a reálistákat szidja, mert azok tényleg bambák. Akkor eladom a mértankönyvemet ós ott leszek a színházban. Az egész szegedi gimnázisták nevében Schönberger Atandsz. A levelet lemásolta —de.

Next