Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-07 / 153. szám

BKLMAQYADÖRSZÁG 1911 julius? 19 kai szempontból fölfogni. Remény is van arra, liogy az ellenzéken is eltűnnek a disszonáns hangok és az ellenzék, amely az obstruk­cióval sikert ugy sem tud elérni, nem fogja késleltetni az üdvös javaslatok megvalósítását. Uigan a másvilágra. - Saját tudósitóiikíül. ­A magyar embernek van egy jó szokása. Iszik, ba fázik, mert. az itóka melegít, nyáron se tesz egyebet, mert a bornál jobb hűsítőt nem is­mer. Ha szomorú, hát sírva vigad, ha pedig jó kedve van, liát édes is­tenem, akkor csak szabad inni. Bába Pál gajgonyai főldmivest tözs­gyökeres magyar ember létére t.áre a kánikulai nagy forróságban hütőzés közben érte a szerencsétlen uiság, amit a gajgonyai sürgönyhordó kézbesített. Bába Pál remegő kezek­kel szakította fel a sürgönyt és ha­talmas könnyek csillogtak meg a szemében, mikor olvasta: jgej Nénéd Katalin meghalt. Jöjj azon­nal. Temetés holnap. Marssá. Bába Pált nagyon leverte a szo­morú hír, elkeseredve dobta magát a feledés karjai közé. Síró hangon kurjantotta: — Korcsmárosné! Két lityit abból a bufelejtőből! Hozták a bufelejtőt, Bába meg felejtett egész reggelig, mikor is in­dulni kellet már a szegedi temetésre. A íegjobbkor érkezett, a pap már énekefto a cirkum-dederumot. Bába hallotta ezt és ájtatosan énekelte a •pappal a cirkum-dederum dallamára,­hogy: — Ilallod-c te körösi lány, körösi lány. A nóta végén annyira elérzéke­nyedett, hogy kivette a bicskáját, hadonászni kezdett vele és meg­ígérte, hogy megöli magát. Előbb azonban rágyújtott egy. másik gyász­Indulóra. — Ej, haj igyunk rája, ugy is el­ny.el a föld, szája — Nem birta to­vább, könnyezni kezdett, kinyitotta a zsebkése másik pengéjét is, leült a földre és harakiri mozdulatokkal jelezte szörnyű nagy bánatát. A rendőröknek nem tetszett a kü­lönös gyászszertartás. Felelősségre vonták Bába Pált. Bába mikor meg­látta a rendőrt, ordítani kezdett. — Nekem is meg kell halnom. Fektessenek le a hideg földbe. Agyonszúrom magam. A rendőrök elcipelték Bábát a temetésről. Bevitték, a szuteréqbe, honnan még most is hallik a pana­szos temetési nóta: — Egy sem élek én soká . . . A kabaré színpadán. - Saját tudósítónktól. ­A szegedi Vigszinpad deszkáin pjsténkint egy csinos hölgy táncok Formás lábán halványpiros, trikó feszül meg és a színpadi csillárok fényözöne teleragyogja a testét. A karmester megüti a zongora billen­tyűit és a hölgy finoman, diszkré­ten táncot lejt, ritmuspsan him­bálja a testét. Bravó. Tetszik a pro­dukció. Mosolyra torzul az arcunk összecsapjuk tenyerünket. A hölgy bájosan integeti, a karmester újra megüti a billentyüke.t. Ujvu kezdő­dik a produkció. Megint taps és bá­jos integetés és összeszalad a bár­sonyfüggöny. Vége. Egy pillanatra elhalványulnak a esi Bárok. Követ­kezik a második szám. A harmadik. A negyedik. És a karmester, sze­gény, üti a billentyűket. Elfelejt­jük a produkciót, elteletjük a tap­sot. Sorra nézzük öt meztelen láb­szára bájos kis angol baba kedve­sen csicsergő szonbretteket, buk­fencező akrobatákat, lisztes arcú komikusokat és tapsolunk. Közben rágyújtunk egy cigarettre, egy po­hár sörbabot is lehörpintünk és vége. Minden mindegy. Tizenkét óra. Az utolsó számot is megtap­soltuk, mehetünk. Álmosan elbal­lagunk, ki erre, ki ara. És fütyü­vészünk. Régi dalt vagy uj kupiét. Mindegy. A kapufán felpattan a zár, újra megforgatjuk a kulcsot és lefekszünk. Nyár van. Kinyit­juk az ablakot. Szobánkba ömlik a fürösztő éjjeli levegő. Beburkoló­zunk a paplanba. Elalszunk. Jóéj­szakát. A kabaréban ínég ébren vannak. A festett arcú, szines eleganciája lányok a fehér abrosza asztalok mellé ülnek és vacsoráznak. Most kezdődik az ő életük. Vidám fiatal­emberek vagy nekirugaszkodott szalmák telepednek melléjük és szórakoznak. Beszélgetnek, nevet­gélnek, isznak. Az orrukból, mint valami láva ömlik ki a princesz­; szász fiistje. A karmester lecsukta a zongorát ós füstös képű cigány­legények rángatják a vonót a „he­gedű" búrjain: kacagnak, mulatnak. Megvirrad. Széjjelszélednek álmosan, kimerülten és bódultan bedobják testüket egy kemény hotelágyba, Már a kávéház lerraszán szürcsöl­jük pikkolónkat, amikor újra talál­kozunk velük. Bólogatunk, pá, szer­vusz. A viszontlátásra a kabaiéban. Nem is gondoljuk, hogy a festett arén, vidám hölgyek között, akik a riváldán esténkint kuplékat dúdol­nak. Olyan is akad, akinek súlyos tragédia nyomja a lelkét. Némelyik csipkés leányszobából röppent a deszkákra, vagy a nyomorúság dör­zsölte arcára a „bün mázát." Az a kis fekete szemű, halványpiros tri­kóin táncosnő, aki a kabaré-szinpa­don minden este öt percig mulat­tatta a publikumot, okleveles taní­tónő. Egész ifjúságát áldozta a nyo­morult papírért, beletemetkezett a hetükbe és a számokba, hogy maj­dan egy fehér falu vityillóbnn ma­szatos kis gyerekekkel megértesse az ábécé titkait. Kevesehbet evett, de tandijat fizetett. Tanítónő akart lenni. Az állam elnyelte a tandiját, megemésztette az ifjúság energiáját ós végül ellökte magától. A nő, sze­gény, oklevéllel a kezében, éhezett. Választhatott a menekülés módjai közül. Leugrani az emeletről. Nem. Eltemotkezni a folyó árkában. Nem. Méreggel karcoltatni halálra a beleket. Nem, nem, nem. Egy pilla­natra meghódította az élet illata és levegőért kapkodott. Élni akart. Táncolni tudott szegény. Hát tánco­lásból fog megélni. Itt vagy ott. Ahol lehet. Mindegy.. És most itt táncol a Vigszinpad deszkáin. Mo­solyt erőltet az arcára ós táncol és mi tapsolunk. Ma és holnap. És holnapután. Amíg a táncos tanítónő meg nem unja. Amig a formás test szét nem porlad a halványpiros trikóban. Hw4«*é«eket UWw » ki­aáéhiraial, Koronán Ü A D. M. K. E. iskolája. - Saját tudósítónktól. ­Iskolaárverés készülődik Szabad­kán. A D. M. K. E. felső nőipari iskoláját alighanem ellicitálják és a legtöbbet igérő megkapja az iskola­padokat, a műszereket, a tantervet, sőt talán azt a művészi szellemet is, mely az iskolát átlongte. Meg lehet jósolni, hogy sok vevő nem igen akad azon az árverésen, amelyen egy iskolát licitálnak el. Mert hiszen az állatkertben tigrist nyerni sorsjegyen nem olyan vesze­delmes, mint Szabadkán iskolát venni. Mit csinálhat a szegény polgár­ember egy iskolával. A padokat, asztalokat még csak el lehet használni valamire, de azok a padok, a bútorok, a tantervek, meg még a levegő is kötelez valamire. Az az iskola, amely most dobra kerül, a művészi érzéket akarta Szabadkán fejleszteni. Nagyon érdekes praktikus módon. Urilányokat tanított meg festeni, rajzolni, bőrmunkákat készíteni, ru­hát varrni, iparművészeti dolgokkal bíbelődni. A lányok számára ez in­kább kellem.es időtöltés volt, de lassanként önkéntelenül is. megér­tették és megszerették a művésze­tet, jövend! otthonukba már mű­vészi érzéket ós művészi öntudatot vittek volna be. Nos hit, mit csi­náljon az iskolának ezzel a törek­vésével a netaláni árverési vevő? Már akkor csakugyan jobb tigrist nyerni az állatkerti sorsjátókon, mint iskolát venni Szabadkán. A válságba jutott szakiskola ve­zetősége a városi tanács nemtörő­dömségét okolja a bekövetkezett romlás miatt. Világos azonban, hogy a I). M. K. E. szakiskolájának a vál­ságát nem leliot egyes-egyedül a tanácsnak és a hatóságnak bűnéül fölróni. Ez a szakiskola, amely céljában, berendezkedésében, szervezetében teljesen modern volt, korán jött és rossz helyre jött. Szabadka nem termett arra, hogy a szellemi baladás terén első legyen. Újítások láza nem fogja el e, város nyugodt, lassú, kényelmes népét. A gazdálkodás, az ipar, a kereskede­lem, a kultura, az újság, a közigaz­gatás mind mind régi, agyontaposott utakon halad. Még egy bolt, egy ke­reskedés sem jöhet ide, ahol mást, vagy másképen árulnak, mint ahogy évek óta megszoktuk. A kávéház, — mert más a zsánere, mint az ősi korcsmának, alig boldogul, — a korcsmák gazdagodnak. Sőt a mozi, amely más városokban aranybánya, az sem virágzik Szabadkán. Nem kell és nem való ide semmi ujitás. Aki merész és aki a jövőbe lát, aki a haladásra számit és egy nagy város kulturéhsógére épit, tra­gédiahőssé válik Szabadkán. Ebben rejlik a I>. M. K. E. isko­lájának a tragikuma is. TAVlRATOK. Amerikai párbaj áldozata. Budapest, jnlius 7. Somogyi István orvostanhallgató mellbelőtte magát. Levelet hagyott hátra, amelyben azt írja, hogy tet­tének oka amerikai párbaj. A fő­városi rendőrség erélyesen nyo­moz az ügyben. A tékozló fin. Buda/test, julius 7. Ismert alakja veit Budapest éjjeli világának Divsay Viktor báró. Min­denütt megfordult és két kézzel szórta a pénzt. Édesapja kérésére most gondnokság alá helyezték. A provízió miatt. Budapest, julius 7. Dimant Lipót marhabizományos egy üzletkötésért háromszáz ko­rona proriziót fizetett Schwartz nevű ügynökének. Sclnvartz ke­veselte a províziót, többet köve­telt, majd mikor Dimant nem akart fizetni, bottal rohant arra és sú­lyosan megsebesítette. Dimantot mentők szállították a lakására. Schwartzot letartóztatták. NAPI mm. Gyerekek nyara. — Saját tudósítónktól.— Keserves, ósdi módon egyforma a magyar gyerekek nyara. Nem a kiválasztott keveseket értjük, de a túlságosan nagyobb részt, a véznákat, sápadtakat, szomorúakat, a kövi gyerekeket. Mert talán se kuiiur, se kezdetleges államokban nem annyira elhanyagolt a gyere­kek élete, mint amilyen nálunk, a speciálisan magyar vidéken. Oiiási megerőltetéssel, szerencsé­vel, vagy tragikusan estek most át a vizsgákon, amelyekről min­denki tudja és hirdeti, hogy kez­detleges, kinzó, nem életre való. S a nehéz napok után jönnek a tikkasztó, egészségtelen, gyermek­leikeket agyon ölő napok. Vájjon ki tagadja, hogy hóna­pokig — amig az iskolakapuk újra meg nem nyílnak, — a gyerekek­nek nem juttatunk olyan életmó­dot, hogy lelkük fejlődjék, testük erősödjék! Ki nem tudja, hogy a gyermekek ezreit Szegeden épen ugy, mint Tápén vagy Makón s a határszélen, minden gondozás nél­kül, minden szülői vagy egyéb ne­velés nélkül tűrjük meg a ház körül s a forró, szennyes utcákon! Ijesztően szaporodnak a kövi gyerekek. Seregedtől zajognak, vagy állatias levert szemekkel bámészkodnak a világba, mintha a szomorúság s a nyomorúság élő, rosszul sikerült kis szobrai volná­nak.lla végigtekintünk például Sze­geden, hát látjuk, hogy a gyere­kek nemcsak a házakban, az ud­varokon nem találnak megfelelő, egészséges környezetet, de nem találnak az utcákon, a sétáló és játszóhelyeken sem. Az udvarok sennyesek, rosszul kövezettek, kicsik, egészségtelenek. Az utcák rossz kövezésüek. porosak, szürke aszfaltosak, külvárosban bűzös ár­kuak és — mindenütt, mindig — veszedelmesen porosak. Játszótér pedig egyetlen egy sincs Szege­den! Sétatereink közmondásba illően elhanyagoltak, fátlanok, íor­róak, alkalmatlanok. Tornázósze­rek, játszásra való ter*k, hűs, egészséges helyek hiányzanak. Gyermek fürdőhelyek si ncsanek kellő számmal s ha a gyermek ösztönszerűleg üdíteni akarja kis testét, vagy a kubikos, piszkos vizű gödrökbe fulad, vagy a szabad Tiszába, hova lopózva jutott. Bármint feszegetjük ezt a rend­kívül fontos kérdést, látjuk, hogy az állapotok nem is ázsiaiak. Ha­nem speciálisan magyar, szegedi állapotok. Külföldön évezredekkel közelebb vannak már e kérdés­ben a kultúrához. Külföldön föl­ismerték e kérdés kolosszális fon­tosságát, KttlfökJőu ugy megbe­csülik a gyermekekel, amint ná­lunk gyönyörű mesékben felejtjük el é\ pemi nék keinl napo? den I szám sal a Magy veziii Sz< mern alább részié gyere hát r terek junk, testiü Ismer vagy ről je gyűlés roncsé szanal inegvi Yázso és azé hoz S2 — A A vár gedi n ben 1 házfőn lyébon [ — Jt Amiko viselő! I jyen, Khuen minisz szünet ban a merült azt pr ülés cs — b terelni ezt ne gyok. •• — C mi bal | — L nisztei I — c — N legyen — A babona meg p; így hogy ! legyen. t — P harca. tebb h ten a között rek rns e-lienté Fül, ír mintho, kergess guktarl mesteri azok te terek í öntetüe ra. A tovább — A Marosv meghal ^sztenc kort é elmúlt korába; kitől be •Igy k H»k és <Je ért hátra. ]

Next

/
Oldalképek
Tartalom