Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-29 / 249. szám

8 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 október 25 hullott szárcsát, elszaladt a tóparton lakó Barát János házához, akinek a háza előtt a. tó tükrén egy csolnak himbálódzott. Barát nem akarta a csónakot odaadni, mert a csónak nem az övé volt, hanem Escedi Istváné. — Ecsediéket nagyon jól ismerem, csak adja ide, —• biztatta a tanár Barát Jánost. Vihar a tón. Barát, miután a tanár megnyugtatta őt a csónak gazdájának a beleegyezéséről, áten­gedte a csónakot Lippay dr.-nak, aki el is indult azzal a szárnyas megkeresésére. Ámde nem értett az evezéshez, és bár akkor még a viz tükre sima és nyugodt volt, mégsem tudta megközelíteni a vízben tehetetlenül vergődő szárnyast. Ügyetlen evezősök mód­jára körbe-körbe forgott a csolnak s a par­ton álló Barát és családja megmosolyogták a tehetetlen csolnakos vergődését, akinek nagy nehezen a sásba, nádi füzesbe kapasz­kodva sikerült partot érni. • Barát megszánta a vergődő csolnakost, s hogy mégis sikerüljön neki az elejtett szár­nyast megkeríteni, melléje adta a saját gyer­mekeit: a tizenkét éves Józsefet és a tizen­hároméves Etelt, akik tudtak bánni az eve­zővel. Nem vették észre evezés közben, hogy vi­har tört ki, A szél és az eső a viz hullámait még magasabbra korbácsolta, s a tanár a két kis gyermekkel elindult a nagyon óhaj­tott szárnyas után. A nagy viharban csak nehezen tudtak haladni s a leányka, ameny­nyire csak csekély erejéből tellett, megpró­bálta előbbre vinni a csolnakot. Nehezen si­került s a kis lány, hogy jobban birja, föl­állt, s állva evezett tovább. Nagy küzködéssel jutottak el a tó közepéig, ahol a már akkor erősen csapkodó hullámok játszva dobálták a csolnakot, s minden pil­lanatban a fölborulás veszedelmével fenye­gette a benne ülőket. — Jézus Mária segits! — kiáltozta a kis­lány ijedten. A másik pillanatban már a csónak felfor­dult és József beleesett a vizbe. Fel sem buk­kant többé. Lippay dr. és a kislány a felfordult csó­nakra hasaltak és kétségbeesve várták az ujabb hullámcsapást. — Jézus Mária! Mi lesz velünk? 4 Segitség! Segitség! — kiáltozott a megré­mült kisleány. Néhány pillanat múlva jött egy másik hullámcsapás és visszafordította a másik oldalára a csónakot. Lippay megdöbbenve vette észre, hogy a csónakról a kisleány is lemaradt. Etelkát sem hozta többé vissza a hullám. Lippay tanárra most kezdődött a legréme­sebb időszak. — Segitség! Segitség! — kiáltozott bele a csendbe, de a segélykiáltásra senki sem jött. Iszonyú kínlódás után végre partravergődött az izgalmaktól agyonkinzott ember. Keresik a holttesteket. Lippay dr. egyenesen a rendőrségre hajta­tott, ahol Sass Lajos rendőrbiztosnak remeg­ve, reszkető hangon mondta el borzalmas ka­landját. A rendőrség azonnal intézkedett, hogy fák­lyás tűzoltók menjenek ki a Vöröskereszt-tó­hoz a két kis gyermek bolttestét megkeresni. A tűzoltók azonnal ki is mentek a Vörös­kereszt-tóhoz és megkísérelték fáklyafény mellett megkeresni a kis gyermekek holttes­tét, A nagy sötétben a legnagyobb buzga­lommal sem voltak képesek ráakadni a viz­befult kis gyermekekre. Megnehezítette a kutatást a folyton szakadó eső. A rendőrség intézkedett, hogy holnap kora Teggel, 6 órakor folytassák a tragikus végű kaland két kis szerencsétlen bőse holttestei­nek a keresését, amiben nagy segítségükre lesz a szerencsétlen apa, aki a partról, tehe­iétlensége tudatában, őrjöngő szívfájdalom­mal látta két kis szerencsétlen gyermekének a pusztulását. Lippay György dr. is sokáig megsinyli en­nek a végzetes kalandnak az izgalmait. A szerencsétlen ember a kiállott szenvedések­től megtörten , két kis ártatlan lélek akarat­lan pusztulásának önvádjától gyötörve bete­gen fekszik a lakásán. "MASZKOK. Szisztémprofesszor. Valamikor szebb napokat látott, de most letört barátomtól hallottam, hogy Monte­karlóban csak azok a játékosok nyernek, akik vem játszanak. Ez a paradoxonnak látszó ál­lítás a huszadik század egyik legnagyobb igazsága. Montekarlóban minden játékos veszt, csak a bank, aki nem játszik és a szisz­tém professzorok, akik szintén nem játszanak, nyernek. Szisztémprofesszor — nem uj foga­lom, de azért vannak, akik még mindig nem tudják, ki is az a szisztémprofesszor? A szisztémprofesszor olyan játékos, aki sohasem aktiv résztvevője a játéknak, hanem csak elméletileg játszik és mindig nyer, mert csak a nyerőnek ad tanácsot. A nyerőknek pedig jó szivük van. Igy van a roulott asztal körül. Ezek az egoista szisztémprofesszorok. Nálunk a kávéházak füstös és meleg a feketekávé párájától átitatódott levegője tu­catszámra trmeli a szisztémprofesszorokat. Ezek nem egoisták, nem akarnak nyerni, csak szenvedélyük az elméleti játék. Nem ez a tisztességes foglalkozásuk, kenyérkeresetük, ez csak valami maszk rajtuk, de mégis ez a valódi énjük, az igazi egyéniségük. Nézzünk meg egy szegedi szisztém-profesz­szort munka közben. Éjfél felé jár az idő, a kávéház levegője már vastagabb, mint a duplabab a fehérká­vén. Egy zseniális fizetés nélküli tiszteletbeli költő szivarszipkával szivja be a levegőt és szivarszipka nélkül ereszti ki az orrán a füs­töt. Erről a hasznos találmányáról különben legközelebb egy egy verskötet fog megjelenni. A billiárd-asztal körül sokan állnak, hárman pedig dákóval a kezükben nézik a golyók szaladását. Természetes, hogy a nézők között van a szisztém-professzor is. ö a középpont. Csak ő beszél, hárman játszanak, a többi hallgat. A szisztémprofesszor már öreg ember, ez az egyedüli tiszteletreméltó benne. Bajusza a szájába lóg és ugy tesz, mintha szivarozna, nem is szivarozik, hanem bagózik. Egy csep­pet sem arisztokratikus orrán ócska cvikker, szeme körül vérvörös karika az állandó éj­szakázástól. Arcán ezer ránc van, köztük két főráne az úgynevezett undorvonások. A rán­cok fölött szőrszálak, mert a szisztémprofesz­szor csak liatpénzes borbélyhoz jár, ahol csak szárazon borotválnak. A szisztémprofesszor folyton mozog, egy kávéházi matematikus pontos számítása sze­rint éjjelenkint 343kilométert gyalogol a já­tékosok körül. Az óráisi számmennyiségen ne csodálkozzunk, mert a kitűnő matemati­kus ezelőtt főpincér volt. Elég az hozzá, liogy a szisztémprofesszor mindig annak a játékosnak a háta mögé áll, aki játszik. A szisztémprofesszor nemcsak szaladgál, hanem magyaráz is. — Nagyon jól van, csak a jobb falsot mé­lyebben fogja. Szaladnak a golyók a karambol kész. — No látja? rám hallgasson. Az istenre, hogy fogja azt a dákét. Mélyen, balról egy kis kuzét is adjon bele. Vagy, ha igy nem tudja játsza szipt — buzerára fals nélkül. Szaladnak a golyók nincs karambol. — No látja. Nem hallgat rám. Ha mélyeb­ben fogta volna és érzéssel adott volna bele falsot, ki sem maradhatott volna. A szisztémprofesszor már a másik játékos mögé állt és annak magyarázott. — Ziccer, csak finoman, hogy állás marad­jon. A fehéret kontrafalssal nachsiberrel tolja el akkor összejönnek. Nagyon jól van! Most játszhat ezeregyig. Buzerára finoman. Negyvenöt fokkal tartsa kérem a dákóját. A játékos a sok beszédbe kihagyja a leg­könnyebb állást. Nem mer rászólni a szisz­témprofesszorra, mert az, öreg és tekintélyes és ami a legfontosabb ugy látszik, hogy ért' is a játékhoz. Ezalatt a szisztémprofesszor már a harmadik játékos liáta mögött áll. — Nehéz állás, de egy kis kopfstósszal le­het a bajon segiteni. Várjon csak, hiszen ez ziccer. Lehelet gyenge lökés és kész a karam­bol, — adta a tanácsokat a vén szisztémpro­fesszor. A játékosok már irulnak-pirulnak, de nem a szégyentől, hanem a haragtól. — Mit akar ez az öreg itt? — Hát tudom én? — Szólj neki! — Szólj te. Még mindig nem mernek a játékosok szól­ni az öregnek. — Ez csak könnyű lökés, kis jobb falssal, gyenge kuzéval — szólalt meg újra az öreg egy nehéz állásnál. A játékos dühös lesz és rákiált a szisztemprofesszorra. — Itt a dákó csinálja meg maga. —'Én? — hitetlenkedik az öreg. — Persze, hogy maga. A vén magyarázó remegve fogja meg a dákót. Cvikkerét háromszor is megigazítja az orrán. Szivarját óvatosan leteszi a karam­bolasztal párkányára és lök. A golyók bá­romfelé szaladnak. A fehér jobbra, a piros balra, a pontos fehér meg egyenesen előre. Mindenki látja, hogy az öreg még sohasem játszott karambolt. Nagy kacagás és a szisz­témprofesszor eltűnik, a kártyázók közé ve­gyül és ott magyarázza az alsós magasabb' matematikával kitanulmányozott variációit. NAPIJÜREK A tizenegyes. (Saját tudósitónktól) Szombaton délelőtt, amikor lüktet az élet az utcákon, amikor legnagyobb a forgalom, posztot állt a tizenegyes számú rendőr, a Szántó József. Ott állt kék zubo­nyában, amelynek fényesre pucolt gombjain játszott a fáradt októberi napsugár a Kelemen­utca és a Széchenyi-tér sarkán és nem látszott meg rajta, hogy minden két órai pihenése után oda kell hagyni a kemény, de mégis jóleső strózsákot éa ki kell menni vigyázni az utcára. A tizenegyes, a Szántó József ott állt az utcasarkon, a posta mellett ós vigyázott a rendre. Nézte az embereket, nem talál-e közöt­tük olyat, akinek a szemólyleirása valamelyik bünbeesett emberre ráillik, vigyázott a kis­gyerekekre, hogy ne kerüljenek azok a villa­mos-vasut, vagy valamelyik sebesen vágtató fogat alá, szalutált, ha arrament valamelyik toronyalji ur és közben talán egy pillanatra baragondolt a famíliájára, amelynek körében már napok óta nem volt, a családi tűzhely melegére, amelynél nagyon keveset melegedett. És sebesen vágtatva jött egy tanyai szekér. A Kószó István gazda szekere, a piac felől. Megbokrosodott lovak rohanlak vadul a sze­kérrel és a lovak elől sikoltozva menekült mindenki. Gyerekek, asszonyok, leányok két­ségbeesve rohantak a gyalogjáróra, az üzletekbe ós nem akadt senki, aki egy pillanatig is arra gondo't volna, hogy meg kell fékezni az álla­tokat. És a tizenegyes, a Szántó József, amikor meglátta a vágtató veszedelmet, odaugrott a lovak elé, megragadta a kocsirudat, a homlokán kidülledtek az erek, a szeme vérbe borult, a karján megrándultak az izmok és a sikoltozó asszonyok, leányok, gyerekek elfojtott lélekzet­tel bámultak a tizenegyesre, akit a lovak ma­gukkal ragadtak a Kállay Albert-utca feló. Min­denki azt hitte, hogy a rendőr nem tudja elejét venni a veszedelemnek, maga is áldozat lesz. De egy pillanatig tartott csak a rémület. A másik percben a tizenegyes nekivágta csizmáját a járdának. Tüzet csalt ki a vaspatkó a kőből. Megrándult az egész ember, szinte hallani lehetett a csontok nyikorgását. És megállt a kocsi is, a lovak először még erői-

Next