Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)

1915-08-28 / 209. szám

4 BÉLMAGYABOfiSZAG. Szeged, 1915,. augusztus 28. Szegedi katonák megosztják menázsijukat az ínséges családokkal (Saját tudósítónktól.) Országszerte sok panasz hangzik, hogy az élelmiszereik tete­mesen megdrágultak ós igy a megélhetés nehezebb lett. A laikus •közönség azzal okolta meg a drágaságot, hogy igen sok a katona, akik sok élelmiszert fogyasztanak. Pedig a katonák, az egész hadsereg vele érez a pol­gársággal, a szivén viseli a polgárság érde­keit ós ha módjában áll, segíti is azokat, akik arra rászorultak. A tavasszal a felvidéken hadsereg-parancsban adták ki a legénység­nek, hogy legyen segitsiégiáre a polgárságnak a földek megmunkálásánál. Az ország kü­lönböző városaiban gyakorlat alakult ki, liogy a katonaság segítségére legyen a föl­dönfutóknak. Itt Szegeden pedig a katpnák segítik azokat <a Szerencsétlen családokat ebéddel és vacsorával, akik a háború követ­keztében elestek a megélhetés minden lehe­tőségétől. Ez a mindenképpen humánus, ked­ves segítség most van kialakulóban Szege­den. A kaszárnyák, barakkok környékén csa­patostul látni délben és este szegény asszo­nyokat és maszatos lábú gyermekeket, .amint a kaszárnyák előtt várják, hogy a katonák étkezése után részesüljenek a, maradék étel­hői. Máris száz, százhúsz olyan család él Szegeden, akik pár hét, sőt hónap óta abból a anenázsitból tartják fenn az életüket, amely a katonáik étkezése után mint fölöklég meg­marad és amely jobb időkben a moslékba került, Igen sok ugyanis Szegeden az olyan katona, akik nem veszik igénybe a. részükre főzött ételeket. Igy származik aztán a fölös­leg, amelyet a katonáik dicséretre méltó hu­manizmussal azoknak juttatnak, akik más­különben nem jutnának hozzá a minden napi eledelhez sem. Ebédelnek a katonák. A Délmagyarország munkatársa pénte­ken végignézte az ujszegedi barakkok előtt a katonák által a szeglény családoknak át­engedett eleség kiosztását. Erről a feledlhe­tetlenül szép, szines és kedves látványról szá­mol be az alábbi tudósításunk. És amikoi megemlékezünk erről, lehetetlen fel nem liivni a szegedi gazdagok figyelmét: álm néz­zék meg és szégyenüljenek meg & látvány­tól, bogy a szegóny katonák is mennyit tesz­nek. az ínségesekért, amig ők félreállnak a jótékonysági akciók elől; vagy, ha megin­dulnak is valamelyikkel, mennyire eltorzít­ják az eredeti célt. Déli 12 óra tájiban kezdőnek gyülekezni a barakkok előtt és körül a minden kleresiet­nélküli szegények, Szeged légelhagyatottabib­jai. összietöpörödött anyókák jönnek; resz­kető kezükben ritmus nélkül remegnek, ló­hálódznak az öblös fazekak. Az.é\rt nagy miind, mert albbol nem ömlik ki oly'an köny­uyen a dráigia, jó étel. Reszkető® hangon kérdezgetik egymástól: — Megebédeltek már a katonák? — Nem tudóm. Én is oda megyeik. — Azt váram! ón is. — Bizony, na.gyón nehéz az élet. Ha ezek a jó emberek nem adnának enni, talán éhen 'haltaim volná már. Sürü, nehéz, panaszos sóhajok szállnak. Mennek tovább, sóhajtozva. A kavicsos ut halkan ropog a gyenge, erőtlen léptek alatt. Gyei-ekek jönnek. A kezükben csajka hintázik szelíden; itt már nem pajkosok. Alázatos mind; öntudatlanul is megérzik, hogy alamizsnáért mennek. A maszatos, ar­cok komolyak; a lábak, a mezítelen, fekete lábak csendesen érik az ut porát, Neim merik felverni a port, mint máshol, imáskor; a ka­tonák megharagudnának és mi lenne, ha nem kapnának enni? iFéióiiken, válgyvla, só­váran tekintenek át a barakk nyitott kapu­ján. Nézik, vájjon ebédelnek-e már, vájjon marad-e nekik? Egyik bátorságot vesz ma­gának ós megszólit egy bicegő katonát: — Nem .tetszik tudni, ebédeltek .már? — iMlág nem. — Vájjon... jut nekünk? A katona neim hallja az elcsukló, félénk és remegő hangon feltett kérdést. Tovább biceg. A gyerek odalopózkodik a kapuhoz és hosszan halmiul be a kaipun, a konyha felé. Megszólítom: — Te is az éhedet várod? — Igenis. Az anyám fekszik, beteg már hét hónapja. Nines semmink. Ha innen nem kapunk, nem ehetünk. — Mióta jársz, ide? — Hat hete. — Addig mit csináltatok? — A szomszédok adtak. De már nem adnák. Szegények azok is. — Hol lakol te? — A felső városon. Mindig többen és többen jönnek. Innen, onnan, .messzi kilométerekről. Az arcuk sá­padt* és félénken, nagy respektussal húzód­nak félre minden katona láttára. Egy oda­szól hozzájuk: — Ma csak zöldbab lesz. A husieves el­fogyott mind. — Istenéin, zöldbab! ... Az öreg anyókák, fiatal gyerekek vágy­va néznek előre. Félénken kérdezgetik a ba­rátságos katonától: — Jut nekünk is? — Azt hiszem. Egy kevés. •Koldusremogéssel, félénken várnak. Van­nak vagy harmincan. Egy-kettő odalopózik a terítés mellé, lejjebb a bejáratnál és né­zik, begy eblédelmek a katonák. A nyáluk szinte kicsordul az ízletes, jó étel láttára, A katonák .közül észreveszi egy és odaszól ne­kik: — Várjatok. Mindjárt. És megindul a konyOva felé. Pár pere multán jön vissza. Tele vön a csajkája. — Nyújtsa be egy az edényt. Egész csaj­káival kaptam, már nem biram mind meg­enni. Három-négy edényt nyújtanak be a fel­szólításra. A katona kitölti laz egyikbe az étel felét, azután visszaül és tovább eszik. És jön másik katona. Körülbelül fél kettőig tart ez igy. Akkor­ra a. katonáik mind jól laktak már. Nem kell egyiknek sem az étel; hiába szólítják fel új­ra és újra őket. A kapu előtti társégen zsibongás támad: — Már hozzák!... Két katona a fülénél fogvia hozza az üs­töt. Az egyik odaszól a hozzá legközelebb állónak: — Ma kévés maradt. Leteszik a hatalmas rézedényt. A szegé­nyek egy pillanat alatt körbe állják őket. Szó nélkül nyújtják az edényeiket. Itt már kövesebb szó esik. Csak a sze­mek könyörögnek, a könnyekben megtört, fátyolos, félénk tekintetek. A katonák belemeritik a. nagy merő­kanalat az üstbe és beletöltik az edényekbe sorra a gusztusos babfőzeléket. Akik már kaptak, hátrább •állnak; látszik a viselkedé­sükön, hogy gyakran járnak ide. Már meg­szokták a katonás rendet. Végre kiürül az üst. Három-négy öreg anyóka és gyeriuek még üresén tartja az edényét a katonák felé. — Nincs. Mit csináljunk? Elfogyott... — Istenem, ma még nem ettem. — A kis öcsémnek akartaim vinni. Nincs. Mit eszünk? Sirva fordul el a gyerek. A nagy, értel­mes, riadt tekintetű, fekete szemekből köny­nyek hullnak. Egy őrmester jön. Meglátja a síró fiúcs­kát, Megszól itj a: — Neked már nem jutott, fiam? — Nem jutott, Elfogyott. Keservesen sirva nézi az üres edény fe­liér fenekét. Az őrmester szánakozva nlázi: — Hányan vagytok, fiaui? — Négyen. Az őrmester előveszi a pénztárcáját. Ki­vesz pár hatost, — Neszé fiam. Vegyél magadnak rajta v ailaimit, A gyerek abbahagyja a sirást és féléin­ken, de már örömmel szemében köszöni meg az őrmester jóságát. A katonák, akik csendesen pipázgatva nézitek a jelenetet, összenéznek némán. Be­nyúlnak a zsebeikbe és megcsörrennek a lé­nmiigba kapott veres réjzkrajoárok. Egyik­másik zsebéiből előkerül egy-egy- fénylő ,ka­tosos, ötkrajoáros és akiknek, már nem jutott zöldbab, néhány perc múlva boldogan, meg­vigasztalódva mennek tovább a kíáípott pénz­zel. Lehet legalább kenyeret venni. íme az ember, a katonai 1915-ben. Uj ideák Kisszeged javára. — Társadalmi tevékenykedők figyelmébe — A taiiitóbáosi kérdése és a jó diák fele­lete jut eszünkbe, amikor a Szegeden dúló nagy agitációval kapcsolatban, amately Kis­szegedért javában folyik, néhány uj ötletet vagyunk bátrak az illetékek körök és rénidek figyelmébe ajánlani, Az egyszeri tanító bácsi a havi 80 korona fizetéssel dotált okleveles, ezt kérdezte az iskolában: — Mondjad fiaim! Ha, egy ruhához nyolc fényes nagy golmb kiéül, tizenkét kis gomb, Inat méter szövet, tizennyolc és félméter cér­na, kiét akasztó, fél kiló vatelin, négy méter bélés, hat varrótű, (nyolcvan centi selyem, a .szöveten hatipzerötszáznyolcvannégy koc­ka, azonkívül egy gép, amelyiken várják, meg négy gyíiszü és -a világos, egészséges műhely napi bére; mennyibe kerül akikor a ruiha? A jó diák erre igy felelt: — A gomb, a gomb x." Egyenlő 12 plusz nagy gomb , egyenlő „y"; vagyis 12 x, plusz 8 y. A szövet „z". Akkor, akkor... legjobb egy kész ruhát venni tanító ur. Körülbelül uigyan'az a helyzet áll fent Kiiisszegedd-el. Hogy az akció megindult, jöt­tek a detail-, vagy magyarul monid'va a fiók­eszlmiék. Egyik a gombot, vagy pardon, az is­kolát, a másik a gyüszüt, illetve a turista­otthont készítené el, mielőtt még maga Kis­szeged fölépülne. A hiányzó alkatrészeikre si­került miéig a következő mozgatom-'ős iinne­pély-ötleket feljegyeznünk: Jó levegőt Kisszegednek! Augusztus harmincharmadikán a neimies és higiénikus cél eliéirléséré az újszeged-szegedi hiidou nagy bonyodalmat rendezünk. A ihidralépési dij csekély 100 korona. Tekintve, hogy jótékony ügyről van szó, miniden további lépés 22 ko­rona. A bonyodalom pont délután 3 óra 54 perc 12 másodperckor kezdődik. A cél érde­kében mindenki, alki a ibeboosáljtási dijat lefizette, leugorhat a hídról a hűs Tisza kar­jaiba. Utána „kint vagyunk a vízből" felírá­sú táblákikal, lampiónos körmenet. A kisszegedl operaház felállítása. Ez a nrü vószmozgaloha azt célozza, hogy a Fel vidék szerencsétlen lakói, akiknek a fülei az ágyn­dörejtől és imuszlk akáronnlcadá soktól meg­csömörlöttek, muzikális gyönyörökkel reha biiitáltassanak. Az operaház fVlipétését a „Mindig mozgolódunk" ciimü közismert sze gödi ijótélkony egyesület vállalta s a kulturá­lis cél érdekében, nagy népünnepélyt rendez, a tűzoltók támeigafásával a városi színház tetején. A felülfizetőkmek nem kell előbb a padlásra mászni, hanem direkt az utcáról jöhetnék fel a nemzetiszinü szallaggal feldi­szitett létrákon. Óvatosságból a ímentőket is kirendeltük, de aki leesik, ne vegye észre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom