Délmagyarország, 1920. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1920-01-21 / 16. szám
8i*rkM«tó»4g éa kiadóhivatal t SZEGED, BOLDOOA85ZONY-5UOÁRDT 4. SZÁM A axerkaaztSUg éa kiadóhivatal talefoaja: 8W. ELŐFIZETÉSI ÁRA: •féaz évre 144.— K negyedévre 3S.— K félévre . K tgy hónapra 12.— K Prve» izém éra 60 fillér Nyomda: SZEGED, PETŐFI SÁNDOR SUGAROT 1. SZÁM A nyomda telefonja: 16-34. Szeged, 1920 IX, évfolyam 16. szám. Szerda, január 21. MAGYAR STRASZBURGOK Irts: JUHÁSZ GYULA. Pozsony. Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben Fáradt szivedbe muzsikált a mult. A vén utcákon szinte vísszazengett A régi léptek kongó moraja, Széchenyi járt itt és hónán mei$ngett, Amely nem volt, de lesz még valaha. Csokonait itt várta a diéta, Petőfit is és az a nyurga, méla, Szelid diák, Reviczky, ^tt merengett, Hol most új bánat árvul a ligetben S a márványszép királynő téli I estben Magyarjaira vár a Duna mellett. Máramarossziget. Magyar Kelet bazárja volt e város, Fajok tanyája, ódon és kies, Közel az éghez s a magyar határhoz S a vándorló költőhöz is szives. i Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam, Fiatalságom ódon Szigetén. Párizst kerestem és könyvekbe bújtam, Mig az idő szállt — ó én drága multam Örökre meddőn és múlasztva múlt, Egy fiatal lány szeme átvilágol Felém e fényből, mint a másvilágbői És vissza, vissza nem visz oda út. Nagyvárad. A körösmenti Páris régi fénye Felém ragyog az emlék rőt ködén, Egy ifjúság reménye és regénye Ott álmodik a szőlőhegy tövén. A szőlőhegy tövén a régi kocsma, A piros abrosz és piros borok, Fiatalságunk bátor indulója, Fölöttetek fekete gyász borong. Redakciónk, ahonnan sirva, zengve Világnak indult ifjú Ady Endre, Rozoga asztal, mcst ki irja sorsát, Ki virraszt most melletted régi asztal, Hogy megterülj csodával és malaszttal, Dallal, mitői fölzengjen Magyarország! Szabadka. Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbibelődött s a hold arca sandán Két nyárfa közt bukkant ki az egen. Ó régi nyár, az ébenóra halkan Elmuzsikálta már az éjfelet, Az árnyak óriása várt a parkban S a denevér szállt rózsáink felett. Ó régi nyár, a zongorán egy akkord Fölsírt és mélyen a szivünkbe markolt, Künn a kutyák szűköltek elhalóan, Valami nagy bú olvadt föl a borban, Fájón figyeltünk vén magyar szavakra S álmában olykor sóhajtott Szabadka! Újvidék. A messzi árnyban kék, zöld lampiónok, Az esti fényben hófehér ruhának Hulláma hintáz és a kerti hársak Ezüst feje szűz csillagokba bólong. Mi lenn pihentünk el a nyári fűben, A vörhenyes, dús konfetti avarban. .. Távol zenék fölsíró hangja harsan. Én csillagot fürkészek fönn az űrben. Egy ifjú költő egy lányt sirva csókol, Mert mámoros a vágytól és a bortól, Mert arany ifjúsága most ragyog. En régi verseket dúdolva fájón A köpenyem a hűvös estbe tárom És keresek egy eltűnt csillagot. Csáktornya. Nem voltam itt, de a rozsdás avarban Lelkem bejárta százszor a helyet, Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba Tüzes igével hitet égetett. Az erdő áll még, ősi koronáján Hárfáz a szél és vihar orgonál, De földdel egyek már az ősi bástyák S reményeinknek földje oly kopár. Ma már düledék vára lön Szigetnek Egész hazánk s a késő énekesnek Bús lelke sirva járja az avart És néma daccal, fojtott fájdalommal Idézi ősét, aki porba rogyva Vérével irta: Ne bántsd a magyart!
