Szeged, 1922. november (3. évfolyam, 189-213. szám)

1922-11-05 / 192. szám

Szeged, 1922 november 5. Kicsi lett a A vágóhídi felügyelő u napokban bejelen­telte Bokor Pál poigármesterhelyeítesnek, hogy a közvágóhíd lóosztálya az ujabb idők köve­telményeinek már nem felel meg, amennyiben annyira megnövekedett a lóvágások száma, hogy az e ^ célra fönntartott hely már szűknek bizonyult. Éppen ezért azt kérte a polgármester­helye lestől, hogy a tanács rendelje el a ló­vágóhid mep.felelö kibővítését. A vágóhídi fel­ügyelő elmondotta azt is, hogy a mult évben havonta alig vágtak le a szegedi lómészárosok 8—10 lovat, ez a szám azonban az idén már 50—60 ra emelkedett. A vágóhídi fei ügyeit ség jelentése hü jellem­zője a mai megváltozott viszonyoknak, mert nem csak a kisegzisztenciák anyagi romlását bizonyítja, hanem azt a tételt igazolja, hogv a kényszerítő körülmények h.tása alatt a legva­dabb elöitílet is szertefoszlik. Szegeden különben a lóhusiparnak nincs nagy multji. A háborút közvetlenül megelőző évek alatt Szegeden még a nagyon szegény embert az különböztette meg a Kevésbé sze­gény sorban levő felebarátjától, hogy reggelire szalonnát evett rozskenyérrel. Ugyanilyen fo­gásokból került ki az ebédje is, meg a vacso­rája ;s, legfeljebb az adagok nagysága növeke­dett az óramutató haladásával. A lóhusból ké­szült miegymásra talán azért nem fanyalodtak ebban az időben, mert ez a lehetőség senki­nek sem jutott eszébe és ipy az idevalósi lo­vak természetes haiállal multak ki, ha idejük letelt. Alig töri ki azonban a háberu, sokféle újdonsággal egyetemben az első lóhusméréa is bélopakodott a városba. Ez a belopakodás na­gyon szerényen, nagyon észrevétlenül történt. Megnyílt az első lómészárszék és a környék­beli emberek olyan szemmel néztek erre a szokatlan üzletre, mint annak idején azoknak a vénasszonyoknak a poriájára, akik az ördög­gel való cimboráskodással vádoltattak. Az első lómés'árszék forgalma sem lehetett valami nagy, afbuzgó újító ott búslakodhatott egész nap a töke mellett és zavartalanul szidhatta az örök emberi maradiságot, mert csak a hajnali titok­tarló órák leple alatt surrant be az alacsony boltajtón egy-egy templomelőtti öreg koldus­asszony, egy-egy hadbahivott kenyérkereső ár­ván hagyott asszonya. És a lebecsült portéka ott, a rongyos gyékény-szatyor belsejében, át­változott marhaszeletté, a mindenre kíváncsi szomszédasszonyok számára. Lassan azután megszokták az emberek, ha világos nappal tért be a lói.iészárszékbe és annál jobban megszokták, minél messzebb gá­zolt bele a megbomlott világ a háborúba és minél kevesebbre becsülte Zürich a magyar bankó?. Az uj iparnak kedveztek a konjunklu­ugy illeszkedett bele a város közéletébe Pillich Kálmán. Egy köve volt a régi Szegednek, majd­nem a legutolsó, de egész bizonyosan a leg­tipikusabb : súlyos, erős, nagyjában kifaragott, sok próbát megállt terméskő, amely mellett tisztelettel kellett elmenni, mig le nem bontotta a halál csákánya. Most, hogy legurult a "ég­telen lejtőn, nézzünk pár percig megilletődötten utána. « A tengelicéről mondja a mese, hogy azért olyan tarka, mert mikor a jó isten a madarak ruháját megfestette, mire ez a kis mitugrász került sorra, már minden festékes csészének csak az alján volt egy kis kaparék. Egyszínűre már nem futotta, azért aztán rákent minden maradékot s igy lett „olyan tarka, mint a stiglinc". Valahogy igy járhatott a jó isten akkor is, mikor Pillich Kálmánt meggyúrta a harmincas évek végén. Akkor már két évtizeden keresztül formálta a magyarság számára a nagy költők, t, státusférfiakat, tudósokat, színészeket, hadvezé­reket. Mire Pillichre került a sor, nagyon meg­apadtak a inatériás ládák s ő hozzá már sok helyről kellett összekapargatni az anyagot. Az éles elme kaolinját keverni kellett a cinizmus kavicsos anyagjával, a fantázia kövér televényét rideg honiakkal s az „uri ember" fölirásu fiókba bele kelle'.t szitálni azt, ame yiken azt hirdette a vignetta, hogy ennek csi!;ogó fövényéből ci­gányok készülnek a mennyei gölöncsér-műhely­ben. És mikor ezt mird összegyúrta ist?i!. S Z E 0 B D i lóvágóhid. rák. A nyomorúság, a drágaság növekedésével egyenes arányban nőtt azoknak a száma, akik eldobták maguktól a lóhus iránt táplált előíté­letet. Az uj ipar pedig szépen fejlődölt. Az első lómészárszék már nem bírta kielégíteni a növekedő igényeket és egyszercsak megszüle­tett a második, de már benn, a város szivé­ben. Aztán előbb ez egyik, maid a másik fiók­üz-'etet nyitóit a varos küiönböző részeiben, ugy. hogy ma már négy helyen mérik a lóhus'. Elmentünk az egyik belvárosi lóhusszékbe, hogy személyesen tapasztaljuk ki a körülmé­nyeket. Az üzlet tele volt. Erőskaru mészáros legény állt a tőke mellett, éles bárdja szorgal­misan hasította a piros hust és derekán éppen olyan véres fehér kötény díszelgett, mint a többi mészáros legények derekán. A vevők arcán semmi restellkedést nem lát­tunk, de ruhájuk annál többet mesélt az idők változásáról. Volt olt mindenféle rendű és rangú omber. A tempiomeíőtti koldus asszony­tól a vasúti főellenőrig minden társadalmi ré­teg képviselője megjelent. Hangjukban nem rez­gett semmi idegenszerűség, semmi különösség, amikor kimondták: — Kérek egy kiló felsárt. — Adjon nekem másfél kiló levesnek valót. Mintha nem is lóhúst mérnének. Amig ott voltunk, senki sem kért lóhúst, mindenki egy­szerűen hust vásárolt. Az árak, a rendes mészárszékek áraihoz ha­sonlítod feltűnően alacsonyak. A levesnek való hus 100, a sütni való 120, a kolbász 180, a párisi 200, a virsli kilója 240 korona. És a vevők meg forgalmi adót is fizetnek, talán, hogy teljesebb legyen az illúzió. Beszélgettünk a mészáros mesterrel is, aki elmondotta, hogy jól megy a bolt. Naponta 100—150 kiló hust mér ki és hetenként 10—15 lovat vág le. — Ezt a nép mégis inkább meg tudja venni, mint a három-négyszáz koronás marhahúst. Aztán tessék elhinni, ennek még az ereje is több, mint annak. Egy öreg nénikére került a sor. Negyven ko­ronáért kért kolbászt. Volt egy félméter hosszú az a darab, amit bepakollak neki. Eszembe jutott, hogy a múltkor feleannyiért több mint száz koronát fizettem egy hentes boltban ... Csak előítélet ne lenne a világon ... Magyar László. Kétszázötven bányász haiila Erdély­ben. A lupényi szénbányában történt bánya­légrobbanás 250 bányászt temetett be. Életük­ről már lemondottak, mert a mentési munkála­tok leküzdhetetlen nehézségbe ütköznek. ez még mind nem adott ki egy egész embert. (Már t. i. magyar embert, mert oláhnak futotta volna.) Akkor aztán körülnézett a teremtő és szerencsére talált egy fiókot, amelyikre az volt irva: a szülőföld szeretete. Ez még alig volt megkezdve, mert akkoriban ugy hozta magával a kedve az úristennek, hogy ehelyett is haza­szeretet et gyárt bele egész nemzedékbe. Ebből a nemzedékből nőttek ki a negyvennyolcas honvédek. A szülőföld szeretete: ez volt az alapmatéria, amiből Pillich Kálmán készült, a többi mind csak olyan járulékos rész volt. S mikor készen lelt vele a teremtő, körülnézett, hosy hová tegye és Szegedre esett a választása. Tudom, hogy ez a város lesz az, amely egyszer minden magyar városok közt legjobban rá lesz szorulva a fiai szeretetére. * Negyven esztendős volt, mikor elvitte a víz a várost és erről való emlékeit elmondta itt a Dugonics-Társaságban az áiviz harmincadik évfordulóján. Hanem hogy hc^y került bele a Tisza Lajos udvarába, a királyi biztosságba, amely Szeged rekonstrukcióját vezette, azt Mik­száth jegyezte fel a rekonstrukciós fény- és árnyképekben. A kiráiybiztosság tegjai nagyobbrészt pesti urak voltak, v?<gy kiváló közigazgatási matado­rok, akikre szükség volt idelent, vagy olyan izgága mamelukok, akik láb alatt voltak oda­fönt, hát leküldték őket ide. Vj!t a tanácsban 3 Az uj gáz- és villanyárak. A gázgyárigazgatóság — mint ismeretes — még augusztusban felkérte az egységárak meg­állapítására delegált döntőbizottságot, hogy szeptember elsejétől állapítsa meg az uj egy­ségárakat. A dön'őbizottság november másodi­kán hirdette ki a határozatát, amely szerint szeptember elsejétől visszamenőleg a következő egységárakat számíthatja a gázgyár: A gázórán mért magánfogyasztásért az eddigi 15 korona helyett 30 koronát; a városi közterületek vilá­gítására feiha znált gázért égési órádként 500 lángol véve alapul „Auer" rendszerű égők után 2-40 koronát (120 vo't), „Invert" rendszerű égők után 3-40 koronát (2 40 volt), a város közpénztárából fizetendő minden egyéb gáz­fogyasztásért 19 koronát (9 — volt). A gázórák használati diiát havi 12 koronáról 24 koronára emelték fel. Ezekbe az egységárakba a forgalmi adót nem számították be, tehát azt a gázgyár külön felszámithatja. A számlálón mért magán­világítási elek'romos árdmfogyasztásért az eddigi 2 80 helyett 6 80 korona az egységár. Ugyan­annyit fizetnek nz állami tanintézetek, hórház°k és templomok is. A közalkalmazottak, katonai havidijasok és állami kedvezményes ellátásra igényjogosult nyugdijasok és özvegyek: a köz­jótékonyságból fenntartott intézetek világítási áramfogyasztá-áért hektowattonként az eddigi 210 helyett 5'40 korona fizetendő. Ha a fo­gyasztás évenként meghaladja a 2000 hektowatt­órát, az egységár 6 80 korona. A kávéházak, éttermek, üzletek, irodahelyiségek, gyógyszer­tárak, műhelyek általában mindennemű nem lakás és mellékhelyiségeinek jellegével biró he­lyiségekben elfogyasztott világítási áram egy­ségára 360 helyett 10 korona. A számlálón mért motorikus áramfogyasztás nagyipari mo­toroknál, amelyek évente 2000Ö0 hektowatt óránál többet fogyasztanak 1*25 helyett 3 50 korona, a kisipari motoroknál 2 10 helyeit 5 10 korona az egységára. A városi közterületek világításáért és a város pénztárából fizetendő áramfogyasztásért, ezenkívül a szinház áram­fogyasztásáért 1 -25 helyett 4 20 korona egységár fizetendő. A város pénztárából fizetendő moto­rikus áramfogyasztás ^ységára 1— helyett 2-80 korona. A csengőreduktorok után havonta az eddigi 10 korona helyett 15 korona a hasz­nálati dij. Az órák bérét pedig 10-ről 20 koro­nára emelték. A döntés alapján előálló vissza­menőleges különbözetet a gázgyár a következő öt hónapban öt egyenlő részletben szedheti be a fogyasztóktól. Hat hónapon belül sem a vá­ros, sem a gyár nem kérhet uj ármegállapítást Reméljük azonban, hogy a hat hónap letelte után sem fogja a gázgyár kérni az árak fel­emelését, mert a közönség valóban elérkezett már fizetőképessége legvégső határához. egy-két helyi ember is, — hadd higyjék a szegcdiek, hogy ök is beleadták az eszüket a városuk újjáépítésébe. Egyszer azt mondja v'aki Tisza Lajosnak, hogy be kellene venni a anácsba Pillich Kál­mánt is. — Ki az a Pillich? — Helybeli ügyvéd. Nagyon furfangos pró­kátor. — Ne bántsuk. Mit szólna hozzá Rósa Izsó. Még azt hinni, hogy ő nem elég furfangos. — Nagyszerűen ertene az árvédelmi dolgok­hoz is. Valóságos vadmérnök. — Hagyjuk cssk. Elég vadat csinálnak a szelid mérnökök is. — Nagyszerűen tarokkozik. — Igen? — csillant föl a nagy ur hideg szeme. — Elsőrendű vadász. — Eredeti ember lehet. Meg fogek vele ismerkedni. Majd mutassák be egyszer az urak. — Sajnos, nagyon szabadszáju ember és beieköt az arkangyalokba is. Ugy szidja az egész kiráiybi?to-.sAgot, mint a bokrot és meg kell vallani, ho^y kegyelme^égeddel se tesz kivételt. _ ugy? — ejiette le a monokliját idegesen Tisza. — Na ma:d meglátjuk. S három nap múlva Pi'licl Kálmán ki volt nevezve tanácstagnak. Hí oroszlán bömböl a ház körül, jobb, ha belülről bömböl kifelé, mintha kívülről hömböl befelé. (1-olytatAsa a iüvö vasárnapi számunkban.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom