Szeged, 1923. június (4. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-16 / 134. szám

agegod, 1983 junius tó. SZEQHD Kurz Zelma Mignonja, Carmen és Óh Bajadérem. (A Szeged tudósítójától.) Pista bácsi meg­jelenése barna gramofontölcsérjével kezében, a tavasz eljövetelét jelenti. Sokkal pontosabban jelenik meg a régi házak udvarán, mint a rügyek a vadgesztenyéken és mint a büszke fecskék, amelyek akkor még valamerre a ten­gerek tükörvize fölött ékelnek el, mint egy sápadt üstökös. Pista bícsi egészen öreg em­ber, a szakálla is fehér és igy érthetetlenül ci-a­pott fel tavaszi heroldnak, — ha nem tudja a nyájas olvasó, hogy Pista bácsi olyan modern kintornás féle, aki a technika vívmányainak je­lentőségét már az első percben megismerte. Mert Pista bácsi — drága vén muzsikus!, mondaná a költő — Edison gramofonját cipeli a hátán és a kezében apró, összecsukható áll­ványt szorongat, amire ráteszi vigyázva gra­mofon-kintornáját, ha megérkezik állomásaira. Akkor csendesen megáll az udvarok szélén, a gramofon tűjét a lemezre teszi. Lassan indul a kerék és ilyenkor először mindig Kurz Zelma omló hangját hallani már kissé megviselten, amint lassan mondja Goethe versét: Kennst du das Land, wo die Zitronen bliihn . .. Pista bácsi olt áll meghúzódva a falnál bújva, ka­lapja kezében remeg és ugy hallgatja Kurz Zelma hangját, mintha mcst fordulna először a kerék, mintha most szólna először hangja a barna tölcséren át. (Ilyenkor egy régi Schnitzler­novella van egészen közel a szivemhez, amint Geronimo, a vándor vak muzsikus hajadonfővel áll meglapultan egy ócska útszéli csárda lép­csőjénél és az elfutó utasok garasait várja, mi­ket a kalapjába hajítanak ugy futtában, mig kocsijuk lova liheg a jászol előtt.) És akkor Kurz Zelma koncertje közben gye­rekek jelennek meg nyitott ajtók előtt magasan az eme'etek gangjain és az Annák és Máriák is megje ennek, kissé zilált hajjal és szoba­fegyverekkel kezükben. Attól kezdve az összes aj ók nyitva vannak és hatalmas csomagok hullanak a magasból: kiolvasott és eldobott ujságlapok és benne elbújva egy kétkoronás és olykor egy szürke szinü is: egy tízkoronás. Emlékezem rá, hogy én is dobtam a magasból harmonikásnik és cécos cigánynak hatalmas csomagot, eldobott ujságlapot, csakhogy akkor egy fényes rézkrajcár volt benne, ami koppant az udvar kövén és a rit az anyámtól kaptam. És Pis a bácsi ugyanazzal a meghajlással veszi kezébe a kétkoronákat, mint régen a cécos cigánylegények. És amint szedi őket össze szerte az udvaron : Kurz Zelma már egészen messzi tart, sőt már nem szól többé a hangja. A kerék forog-foTg, néha nyöszörög, aztán megáll. És akkor Pista bácsi megfordítja a lemezt és egy csavart is forgat és a kerék újra friss és a barna tölcsér újra szól (hiszen régen én is azt hittem, hogy a tölc ér kiáltja a han­gokat és a kerék a lemezzel csak ott van, hogy forog'on). És most már a Carmen szól, valami bécsi katonabanda fujhitta, vagy éppen Johan Strausz dirigált, inig ott állt az uj kintorna, hogy újra megszólaljon majd. A Carnrn szól, áhögy a Torreádor megjelenik csillogó pal htjá­ban és ahogy a küzdelemre indul. És ahogyan a trombiták, kürtök és dobok harsognak, olt állanak az udvaron a sápadt kis emeleti gyerekek megtépedt ruhájukban és egy kicsit szennyesen. Két apró leányka törpe össze­fogódák, kifeszítik gyönge kezüket és ott a gramofon előtt forogni kezdenek, mint örvény a folyóban. Aztán egymáshoz simulnak és míg a Torreádor zengő marsa zug: ringó one-step be kezdenek és ugy lépik a chasset-kat oldalra és balra, mintha nem is Carmen indulója szólna, hanem egy verklinóta féle, mit a villamosok csöngése tőiben maszatos legények fütyülnek egészen önfeledten. Aztán megáll az one-step és az a bécsi katonabanda is letette a kürtöket. Akkor vala­honnan a magasból, a második emelet felől megszólal riadtan egy sóhaj egy Mária vagy Anna ajkáról: óh bajadérem!... Es akkor Pista bécsi már „kurblizza* is a gramofont és vslaki kiáltani kezdi onnan a tölcsér mélyéről, hogy Óh bajadérem, kit a szivem imád... És az összes ajtók megint nyitva vannak és minden gang és minden ajtó: az egész ház kiabálja: Oh bajadérem I Most nincsen gramofon és nincsen galéria és nincsen néző: — csak egy sótej van az egész házon: Óh bajadérem! És a gramofon a végére ért, a kerék meg­pihenni készül, de nincs megállás a sóhajban: Pista bácsi újra kurbliz, a kerék ismét friss és a sóhai szól minden gangon és minden ajtó előtt: óh bajadérem ... Most már nem is sóhaj, inkább kesergés vagy sirás, amint az egész ház minden sarkából dalolja és jajgatja. Erre nem is lehet one-steppet táncolni, csak állni lehet és fohászkodni: Oh bajadérem! És aztán múlik az idő és múlnak a sóhajok és mikor már nem jör. több sóhaj, mikor már elfogy, mint a siratók könnye: Pista bácsi veszi a nagy barna tölcsért és a skatulyát is és a széket is és eltűnik a kapu mélyén. Akkor még valahonnan távolról egy hegedű hangzik: Oh bajadérem! és aztán becsapódnak az ajtók. É8 most bocsánatot kérek Pista bácsi gramo­fonos és kintornás úrtól és bocsánatot kérek Kurz Zelma énekes úrhölgytől és attól a bécsi katonabandától is, amely a Carmen indulóját fújta egyszer régen és Kálmán Imre muzsikus úrtól is, aki először sóhajtotta el: Óh bajadérem I — bocsánatot kérek tőlük, hogy az újság fekete színpadára mertem őket hozni és nem fognak érte haragudni reám, aki hajnali álmom­ból ébredtem éppen, mikor már úszott az ablak üvegén a nyári nap aranya és lent az udvarban mélyen Pista bácsi zenéje tombolt és az egész ház bajadér-sóhaja zengett. Vér György. Csak ketten voltak • • Csak két diák éret'-égi vizsgáját függesztette fel Lippay György t, erületi főigazgató ur a városi főgimnáziumban, nem nyolcat, ahogy a Szeged péoteki számában iriuk. Csak két fiatal diák vergődik most szomorú kétségbe­esésben és riadt tekintet'el merednek életük leg­nagyobb tragédiája felé. Csak ketten voltak, nem nyolcan, igy mondja Lippay György fő­igazgató ur büszke nyiidtkoza'ában, amely pén­teken reggel az egyik szegedi újságban meg­jelent. Csak ketten voltak móst is, mint akkor régen, az Ur 1911 -ik esztendejében, október huszon­nyolcadikán, szombaton, alkonyatkor, a Vértó viharos hátán, egy rozoga lélelkvesztőn: két ártatlan emberpalánta, Barát Józsika és Barát Etelka, az egyik nyolc, e másik kilenc eszten­dős. Ott ült a ladikban Lippay György lanár ur is, a vállán a kétcsövű vadászfegyver. Az alig nyakigérő pocsolya hátán pedig, amely a haragos szélben talán tengernek álmodta ma­gát, két golyóérte szárcsamadár himbálózott. A vadász a zsákmányát akarta elérni, evezni nem tudott, a két gyerek csengő rézkrajcárosok re­ményében vállalkozott arra, hogy a zsákmány­hoz segítse. Aztán elsötétült a világ, a vihar megkapta a félig elmerült csolnakot és böm­bölése szivettépő segélykiáltésokat harsogott tul. Barát Józsika és Barát Etelka szeme riadtan meredt még egyszer az erős vadászra, talán bocsánatkérés is volt ebbsn az utolsó tekin­tetben, talán azt mondták a tágra nyilt, rémült szemek, bocsáss meg, hogy nem vihetünk el még sem a zsákmányodig, de látod a viz nem enged, le fogja karunkat, nem bírjuk tovább az evezőt, inkább maradjon a tied az a néhány rézkrajcár is ... A vadász görcsösen kapasz­kodott a felborult lélekvesztőbe és karja a maga életét mentette. Aztán eltűnt a két gyerek, a fölkorbácsolt viz elnyelte remegő testüket, a vadász pedig partot ért. Lippay György tanár urat nem terhel íe a felelősség Józsika és Etelka elpusztult kis éle­téért, igy állapították meg a hivatalos hatósá­gok. A két kis halott teste azóta elporladt már a temetőben a föld ala't, de tágra meredt sze­mük u'olsó, riadt tekintete még mindig él. Nem vádol senkit ez a tekintet, hiszen vád nincs, nem is lehet senki ellen, esik néz, néz, mered­ten, riadtan. Legutóbb, csütörtökön láthatta a vadász, dr. Lippay György, aki már nem tanár, hanem tankerületi főigazgató és érettségi biz'os, ezt a két riadt tekintetet, annak a két fiatal diáknak a szeméből maga felé meredni, akik elmerültek az érettségi vizsga viharos tavában. Ezek a tekintetek sem vádoltak senkit, nem vádolták a főigazgatót sem. Talán csak annyit mondtak, hogy puskáztunk, beismerjük ... Hiba volt, bün volt, de azért ne hagyj elme­rülni bennünket, jó vadász, hiszen fiatalok va­gyunk és olyan rémitően nagy volt a hullám­verés, féltünk, kiejtettük kezünkből a nehéz evezőket... Te erős vagy, nagy ur vagy, kö­nyörülj rajtunk... Lippay Oyörgy főigazgató ur nem értette meg a riadt szemek beszédét, a rideg pedagó­gus szeme csak a rideg paragrafusokat látta, a tekintetek mögött rejlő tragédiát nem érezte meg. Vád ezért nem érheti, hiszen csak a pa­ragrafusokat tartotta be, ha szigorúan is. A paragrafusok pedig nem törődnek a tragé­diákkal. A főigazgató urat mi sem vádoltuk, c?ak bar­bárnak minősítettük magát az érettségit és nem tartottuk méltányosnak a paragrafusok kímélet­len alkalmazását. De a főigazgató ur mégis ugy érzi, hogy Írásunkkal a tekintélyeket rom­boltuk, pedig ő is tudja, hogy az igazi tekin­télyeket nem rombolhatja le senki. Irluk és fenntartjuk most is, hogy a kis megengedett szabálytalanság a tanárnak is épp ugy jól esik, mint a tanu'ónak. Ez nem rombolja le a tanári állás tekintélyét, hiszen a megsegitett diák csak hálával gondol mindig vissza arra a tanárjára, aki a kritikus pillanatban feléje dobta a mentö­övet. Éppen dr. Lippay György volt az, aki ilyen mentőövet dobott ezelőtt néhány évvel az érettségin e sorok irója felé is — aki hálá­val gondol rá ezért még mindig — és nem volt senki, aki megrótta volna a mentésért a tanárt, még az akkori főigazgató és érettségi btztos sem. A dolog ugy történt — talán visszaemlék­szik rá dr. Lippay György, nem a főigazgató, hanem a tanár —, hogy Liviusból fordítottam egy -fejezetet az érettségi vizsgán. A fordítás elég jól ment, de az altétellel már megakad­tam. Az volt a cime, hogy „Augustus kordnak prózairodalma." Fogalmam sem volt róla, de elhatároztam, hogy azért elmondom. A két­ségbeesés megoldotta a nyelvemet é3 beszél­tem, kombináltam. A fordításra kijelölt szöveg és a kritikus irodalmi altétel között lázasan ke­restem az összefüggést. Livius történetíró volt, tehát; — Auguslus korában a történelemírás indult hatalmas fejlődésnek — mondottam sebesen. — Hslyes — bólintott a főigazgató is, meg Lippay tsnár ur is. — Azt mondja meg, ki volt ebben az időben a legnevesebb történetíró. — TÜUÍ Livius.. — válaszoltam azon az alapon, hogy annak az Írását adták fordí­tásra is. Tagadó fejrázás minden vonalon. —... azaz, hogy Caius Salluslius Crispus — javítottam ki sebesen a baklövést, de igy nem volt jó. — Akkor Tacitus — mondtam sebe­sen, de ettel is ráhibáztam. Hideg veríték ütött ki homlokomon és ugy éreztem, hogy elvesz­tem. De dr. Lippay tanár ur, aki izgatottan leste kínlódásomat, halkan felém súgta: Augus­tus ... Sietve kaptam a mentőöv felé és se­besen hadartam: Augustus korában a legneve­sebb történetíró maga Augustus volt, aki saját uralkodásának történetét irta meg,.. irta meg ... irta meg — hal kötetben .. . — Kilencben ... rázta a fejét a főigazgató, Lippay tanár ur pedig ismét felém dobott egy mentőövet: — Hát azt mondja meg, mit csinált Augus­tus ezekkel a könyvekkel a provinciákban — kérdezte és két kezével mutatta a szétter­jesztést: — Augustus ezeket a könyveket nagy szám­ban elterjesztette a provinciákban, elterjesztette, hogy... — Köszönöm, — mondotta a főigazgató, én pedig ugy éreztem, mintha mázsás kő pottyant volna le a szivemről és a tanár ur arcán is olyan örömfélét láttam. Lehet, hogy dr. Lippay György nem emlék­szik már erre a jelentéktelen epizódra, számáré jelentéktelen volt, de én nem felejtem el soha, mert ha nem dobja felém ekkor a mentő­övet, akkor én is elsülyedtem volna, mint ahogyan elsülyedtek azok ketten, akik szintén csak ketten voltak ... Ezen a kis, megengedett szabálytalanságon nem ütközött meg senki, még a főigazgató sem, pedig előtte történt minden. A paragrafusokat sem rántotta elő.

Next