Délmagyarország, 1927. június (3. évfolyam, 125-147. szám)
1927-06-05 / 129. szám
1927 június 5. D£LM AG Y ARORSZ AG 3 Be/^Ien miniszterelnök szombaton este félóráig Szegeden volt és nyilatkozott a Délmaggarországnak a „Tótágas"-ról (A Délmagyarország munkatársától.) Szombaton este hatalmas zöld autó állott meg a Kass-szálíöda Stefánia felőli oldala előtt. Állami autó, poros. Pest felől jöhetett. Hátul a két kerék között kis háromszínű tábla és a szám: H320. A kávéház nyári zsongó terrassza fölfigyelt a hatalmas kocsi zugó hangjára, fürkészve figyelt a két utas arcába. Semmi különös, két idegen csupán. Ekkor a csöndes parki oldalon — hol máskor vacsorázni szoktak — leszállt a két poros utas. Egy fiatalember sötét ruhában és egy másik ur. Fehér sapka a fején. Szemére húzva. Kis tömött bajusz a hajló orr alatt. Fehér — már gyűrött — nadrág, szürke sportkabát. Leül a parki oldal kis asztalához — a közelben senki —, fehér csónakázó sapkáját leemeli. És letörli homlokát. Kopasz. Gróf Bethlen István. Pincér. A miniszterelnök kávét rendel föllel. Ujjai között szétmorzsol egy kiflit. És a riporter e percben — a szájához emeli a csészét — elébe áll. (A riporter ezer kérdést cikkázik át, ezer ellenvetést, demokráciát és diktatúrát.) Bemutatkozás. A gróf szárazon mosolyog. Nyugodtan bevárja a végét, sőt az első kérdés kezdetét. Ujabb mosoly, leteszi a csészét. — Kérem, én nem vagyok semmiféle kegyelmes ur, higyje el nekem. Mindössze egy egyszerű turista, aki kiszállott Szegeden. Meginni egy kávét. Most a riporter mosolyog. — Kegyelmes uram Svájcban ez jó menekülés volt — egy régi esetre céloz —, de Szegeden ne méltóztassék megpróbálni a menekülést... A turistát jól ismeri a riporter. A gróf mosolyog. Megsimogatja arcát. Orrának baloldalán éles homoksáv. Ahogy szaladt az autó. — Hát mit akar velem — mondja —-. Készüljek a kivégzéshez?! Pedig szeretnék tovább indulni. — Csupán néhány kérdés. Most megindul az interjú. Néhány kérdés. Néhány szó. A miniszterelnök viharedzett interjutadó. Keveset mond. A kérdés néha hosszabb. — Délután indultunk Pestről, Mezőhegyesre igyekszünk. Semmi politika. Csak az ünnepekre rándulok le. Kedden reggel már Pesten leszek. — Kegyelmes uram, talán a Tótágas-ról, 00 hiszen helyben vagyunk, innen indult el az offenzíva... A miniszterelnök most élénken közbevág: — Innen indult el, de nem jutott tovább, megrekedt az egész ... Széleset mosolyog. Ujabb kérdések. (A terrasz kigyül ide. Elsétálnak a gróf előtt.) — Én nem ismerem a darabot... -- A lapok azt irlák, átlapozta kegyelmes uram... — Igen igy volt, de nem volt időm elolvasni. Különben is a kultuszminiszter ur resszorljába tartozik a dolog és különben is ugy gondolom, a kultuszminiszter ur helyesen fogta fel a kérdést. Ha tényleg van a darabban sértő a gazdákra — én nem olvastam —, helytelenítenem kell a megírást éppen ugy, mint előadását. Én leginkább helytelenítem ezt a tendenciát, amiről szó van, hiszen állandóan hangoztatom, hogy szükség van az intelligencia és a kisgazdatársadatom együttműködésére. — Kegyelmes uram, arról is beszéltek, hogy a szerzőnek a legsúlyosabb konzekvenciákat kell levonnia... — Kérem a vizsgálat ugy tudom folyamatban van, az egyetem tanácsa majd dönt a dologban. A gróf most átnéz a téren. A színház felé. — Ott került szinre ugy-e. Ez annyit jelent, hogy elég volt a tárgyból. — A legközelebbi program? — A legnagyobb program most: a nyári vakáció. Somogyba megyek, Inkére, ahol tavaly is voltam. Vakációzni szeretnék. Most már kigyült az egész kávéház. A gróf szorgalmassan issza a kávét föllel. Fölismerte a terrasz. A fizető felé int. A soffőr kurbliz. Sötétség előtt: Mezőhegyes. Vér György. A hetven hatéves vőlegény és a hatvanhatéves menyasszony különös házassága a temető mellett. (A Délnvagyaroiszág munkatársától.) Bégi igazság, hogy az élet a legleleményesebb rendező, páratlan rutinnal rendezi meg a legérdekesebb, a legizgalmasabb drámákat, komédiákat, tragédiákat, minden napnak szinle minden órájában akad valami rendezni valója. Műsora hihetetlenül gazdag és változatos, társulata mindig elsőrendű, színészei nagyszerűen tudják szerepeiket, sohasem tévesztik el a végszót, mindig kifogástalanul hangsúlyozzák mondanivalóikat. Az élet még Beinhardtnál is nagyobb. A napokban népszínművet rendezett a Makkoserdősor egyik süppedt házában, hangulatos, kedves népszínművet, amelynek témája nagyon hasonlít Jókai egyik legszebb regényének, a Gazdag szegényeknek a témájához. A szereplők: Bende István hetvenhatéves napszámos. Elszáradt, kiszivattyúzott robolosa a szegény ember sorsának. Életének egyetlen muzsikája talán a kubikos-talicska kerekének siró nyikorgása volt. De ez a keserves muzsika végig kisérte egész életén. Kovács Bozál hatvanhat esztendős »hajadon« a másik főszereplő. Jól megtermett életfa, nagy árnyékot adó, terebélyes, de — sokszor tréfálkozik az élet — gyümölcs nem pezsgőben. Keniechey vele tartott. Pósa Bekéfivel, — Hát le Géza ? Gárdonyi vállat vont. — Azt szeretném előbb tudni, miből fizet a vesztes párt. összes zsebek kivakarásáböl kiderült, hogy ölüknek van huszonhárom krajcárjuk, amiből ugyan feketék fedezése se igen futja. Ezért aztán el is ejtették a problémát és kezdtek felkászolódnij. Ezzel vége is lenne a históriának, mielőtt megkezdődött volna, ha oda nem vágódik az asztalukhoz a kocsmáros és föl nein veszi az elejtett problémát. Én bizony már nem tudom, hogy ki volt az akkori kioszk-bérlő, hiszen egyszeri hallomás után irom a történetet s több husz esztendejénél, amikor hallottam, — de régi szegediek talán még emlékeznek rá. Minden esetre komoly férfiú lehetett, akinek volt fogékonysága a kísérleti tudományokhoz. — Hát én fogadok tiz üveg pezsgőbe, hogy bírom egy óra hosszáig le s föl lóbálni a karomat, mint az óra-sétáló s magam vezénylem hozzá az ütemet : tikk-takk, tikk-takk ... — Ez már beszéd, — mondta a társaság és rögtön átalakult zsűrivé, kikötvén természetesen, hogy két üv'eg pezsgő előre bocsálandó. Ennek megtörténte után a pincér hazabocsátátott és a kocsmáros kiállt a terem közepére: — Kezdhetem 1 Lehet, — biccentett Ádám, mint a zsűri elnöke. — Tikk-takk, tikk-takk, — vagy tiz percig sétáltatta a jobbj karját a korcsmáros, mikor a belső szobából kiszólt a lánya. — Édös apám 1 —Tikk-takk, tikk-takk, — természetesen egyebet nem lehetett felelni, mert különben a fogadás rögtön elveszelt volna. A lány kiáltott még egyet, de hogy arra sem kapott feleletet, kinézett a szobából. Meglepetve állt meg a küszöbön, aztán ijedten csapta össze a kezét : — Hát édös apámat mi lelte ? Édes apám zavartalanul játszotta tovább az órát, a zsűri pedig vonogatta a vállát. Fogalmuk sincs róla, mi lörlént a gazdával, ők csak azt tudják, hogy egyszerre kiállt a terem közepére és elkezdett tikktakkozni. A kislány szaladt az anyjáért, most már kelten rémüldöztek szegények, az asszony oda ment az urához, de az mérgesen eltaszította a balkezével, a jobbat pedig most már egy kicsit fáradtan, de még elszántabban hányta-vettettc : — Tikk-takk, tikk-takk... És mivel a zsűri halálos komolysággal erősítette, hogy meg nem foghatják, hogy honnan támadt a boldogtalan embernek az a rögeszméje, hogy ő inga-óra, a szegény asszony nem tudóit mást tenni, mint hogy kiszaladt a Stefániára, ott talált egy rendőrt, meg egy kései sétálót és azokkal fogadta le az urát. Az pedig keservesen elkáromkodta magát, mikor leteperték : — A Ponciustokat 1 Elveszíttettek velem tiz üveg pezsgőt : Pedig fél óra múlva megnyertem volna a fogadást 1 A tizenegyedik üvegnél azonban megvallotla, hogy az utosó öt percben már nem a jobb kezét lóbálta, hanem a balt, érdekes, hogy ezt senki se vette észre. Az is igaz ugyan, hogy a korcsmáros néha maga is összetéveszti a két kezét és igy nehéz itt igazságot tenni addig, mig újra nem akad egy áldozatkész és elszánt tudomány kedvelő férfiú, aki a mai újságíró generáció szemeláttára ismétli meg az érdekes kísérletet. szakadt le róla soha. Szín: A Makkos-erdősor 32. szánni házikó, amelynek ablakai a rókusi temető legelhanyagoltabb, legszegényesebb része felé hunyorgatnak, oda, ahol hasonló célszerű szegény emberek pihenik ki a nagy kubikolások fáradalmait. A két öreg negyven esztendő óta él együtt a szegényes házikó egyik zugában szűk keretek közé szorult, igénytelen, de a körülményekhez képest boldog házaséletet. Házasságuk csak olyan szabványos vadházasság. Valahogy megfeledkeztek arról, hogy formaságok is vannak a világon. Nem érlek rá, nem volt idejük erre a törvényes formaságra. Talán eszükbe sem jutott, hogy anyakönyvvezető is van a világon. Az öreg napszámos elnyűtt testét mostanában földhöz vágta az öregség, a hetvenhat esztendeig tartó szakadatlan robot. Életében talán először ágynak esett és fáradtan, tehetetlenül, közömbösen várta, mikor jönnek el érte Szent Mihály paripái, hogy kivigyék a többi elhasznált kubikos közé, a rókusi temető szegény fertályába. A betegágyban, amelynek vékony párnái között szerényen, észrevétlenül haldoklott, hirtelen arra eszmélt, hogy nini, most nincs semmi dolga, hogy most, először életében ráérős ideje van. Eszébe jutott az is, hogy nyikorgó talicskáján nemcsak a porhanyós és szikes földtömegeket kubikolta el, hanem elkubikolta vele az alkalmat bizonyos formaságok betartására. Eszébe jutott, hogy pendeles gyerkőc korában jó barátságban volt a mindenható jó Istennel, akiről később egészen megfeledkezett. Ugy rémlett előtte, hogy az élet bepiszkolla egyszerű öreg lelkét, már pedig piszkos lélekkel nem illik bekopogtatni azon az ajtón, amelyiknek kulcsait a jó, öreg Szent Péter csörgeti. Vadonat uj, ünneplő lélek kellene, olyan fehér, mint a gyolcs. — Hallod-e Rozál — suttogta az ágya körül foglalatoskodó öregasszony felé —, hijjá mán valahunnét papot. Gyónhatnék Kovács Rozál jóságos szemében összefutott a könny. — Möghal mán az embör — gondolta szomorúan —, papot kivan, gyónni szerelne. Már kötötte is fejére a fekete, rojtos selyemkendőt, tiszta köténnyel is felékesítette magát és tipegett a plébánia felé, papért. — Laudétur — köszönt be félóra múlva a pap a hűvös szobába és az öreg kubikos lelkén hirtelen kellemes tömjénillat suhant keresztül. Gyerekkorában érzett ilyen szagot utóljára, a barnacsuhás kudusbarátok alsóvárosi templomában. Olyan jól esett halk szóval válaszolgatni aztán Jézus szolgájának, elmondani a szörnyű bűnöket, hogy legalább hatvan éve nem gyónt, nem vette magához az Ur testét, hogy
