Délmagyarország, 1930. december (6. évfolyam, 272-294. szám)
1930-12-25 / 291. szám
1930 december 27. DftLM A fi YA RORSZ AG A 95 éves Murka néni, aki ételt vitt be az aradi vár kazamatájába a vértanuknak és látta a husz éves Ferenc Józsefet Mag)*ar László (A Délmagyarország munkatársától) Egyre fogynak, rendre költözködnek »a nagg idők tanúi«. Az utolsó negyvennyolcas honvéd koporsójára már évekkel azelőtt ráhnzták a földet és ma már legfeljebb ha néhány nagyon öreg ember me'engcti szié'en az akkori dolgok halványuló, elmosódó emlékeit. Néhány na. ggnn öreg ember, tul a a kilencvt ncn és közel a százhoz, aki akkortól amikor Petőfi lángja licitettc a sziveket, amikor Kossuth szava zengeti a maf/yar levegőben, gyönge karú, hamvas nreu legényke, vagy leányka volt még és akivek emlékezetében ezekből a lázas hónapokból csak néhány tarka, hiányos mozaik-töredék maradt meg. Csuda, hogy ez is megmaradt, hogg nem mosta el ezt is ez a most múlt országrontó vérzivatar, amit világháború névvel könyvelt el a história. De már naqgon megfogyatkozott a számuk ezeknek a hajdani gyerekeknek is. Azt is, aki megmaradt közülük, talán csak azért tartogatta meg mostanáig az élet, hogy legyen, aki csudákat meséljen a mostani decemberek délutánjain, a szomorúan duruzsoló kályhák melegénél a régi, megélt csudákról. Sehezen lehet megtalálni őket, mert hát a nagyon öreg ember már szivesebben elbújik valami homályos sarokba, nehezére esik a beszéd Is, a nézés is ebben az idegenné változott érthetetlen világban. De ha mégis előkerül egyik másik, nincs mondanivalója semmi. A régen történt dolgok, a régen látott arcok kikoptak emlékezetéből, vagy pedifj nem is voltak ott soha, hiszen a zh>ataros Időkben a ngole tiz esztendős gyerekeknek a békességes szobákban volt a helyük, legfeljebb a muskátlis ablakok mögül tcselked. hettek a halálba masírozó vörössapkások, vagy a bitók felé hajtott félistenek után. De akad ritkán olgan is, aki tágrapattant gyeNovella a meg nem irt novelláról írta Sz. Sztgethy Vilmos Tikkadt nyár; levegő, fáradt álmok úszkáltak benne, de én voltam talán a legfáradtabb. A pótvizsga su'ví >t' terhelten nem volt semmihez se kedvem. A bogarászást már resteltem, mert az kisebb fiúnak való; Kollarjts Guszlit elküldték valahová vakációzni, ahol szigorúan vászólnak, ha nem ugy viseli magát, ahogyan muszáj, — a némettel kellett volna fog'alkoznom, hát Olvastam Jók;ti(, tűnődtem a legközelebbi novellámon. Egyet ugyanis már irtam. a megmaradt do'gozatfüzet kiszakított lapjain, ahogy a tanárok szokták a vakációban, amikor revideáltál; az irkákat. Megható történet volt, természetesen sok sze-elemmel, arra is emlékszem, hogy így kezdődött: »A családapa pedig a harmadik fogásnál poharát emelve ezeket mondta: — Gyermekeim, ha az Isten éltet, mához egy évre megtarthatjuk az esküvőt.« Akkor rpár megkaptam az Íróasztal egyik fiókját, habár kulcs nélkül. Ott tartottam a diszkrétebb dolgaimat, kis könyvtáramat, amelynek mind a tiz kötetét átlag hetenként egyszer rendeztem, katalogizáltam, számozással láttam el. Fel se tételeztem volna, hogy más is benyúlhat ide, hiszen az Íróasztalhoz közeledni nem volt szabod. Azon nem dolgozott az apámon kivül más, ő is csak akkor, ha munkát hozott haza a hivatalból, vagy váltót irt alá. Azt is inkább másnak, mint magának. Az olvasásban gyakran megálltam, — az Aranyember volt soron vagy harmadszor — eltünődSr. Sugelhv Vilmos rekszemével látott, akit a véletlen tanúnak rendelt éppen a legnagyobb dolgokhoz... * fii Szegeden, a Zoltán-ucca 8. számú házának kicsiny szoba-konyhás lakásában egy elevenlclkü matróna. a kilencvenöt esztendős öreg Murka And rásné, aki a magyar szabadságharc legmegrázóbb fejezetének volt tanuja, aki az aradi vár börtönében beszélt a halálraítélt tizenhárommal, aki ráncos, pergamenné töpörödött arcán még ma is érzi Damjanics tábornok ciróffatását. Szinte csodálatos pontossággal emlékszik vissza minden mozdulatra, minden szóra, csak a nevek mosódtak el emlékezetében. Az arcok, a tekintetek elevenen élnek. Csudálkozva emeli rám mélyrehuzódoti szemét, mikor bekopogtatok az üveges konyhaajtón hozzá. Aztán fürgén felemelkedik a törpe tűzhely me'lől és mosolyogva tipeg felém. Bántja, hogy a konyhában találom, de benn, a szobában, az egyetlen szobában hideg van, oda nem jut tüzrevaló, mert a melegség nagyon drága mostanában. Aztán hellyel kinál, elébem tol egy fehérre súrolt hokkedlit, majd visszatclepszik a meleg tűzhely mellett kuporgó apró divány sarkába. — Nem tudok én sokat — szabadkozik később —, hiszen egészen gyereklány voltam még akkor. De azért elmondom, amit láttam. öreges, halk hangja ugy duruzsol, mint a kályha tüze. Gróf Forray aradi inspektoránál, Kajádu Ignác tekintetes urnái volt kis pesztra abban az időben. Ott lakott, a város szivében. — Nem cseléd voltam kérem, csak barátságból voltam Karádyéknál, a gyerekek mellett Szinte odatartoztam a családhoz. Ez a Karádv Ignác nagy magyar volt, de sokszor láttam sírni, amikor vége lett a magyar világnak, amikor az udvarun kon bofozták véresre a fehérkabátosok a ml tisztjeinket, 13 A világhírű z személy- es teherautód és a M. klr. áll. Vas-, Acél- és Gépgyárak .-»onSMPKrXV— által gyártott, tehát magyar gyártmányú Mávag— Mercedes—BeRz teherautón, autúhuszok es különleges autók vezérképviselet? «9 eladási kfizpontja: MERCEDES- BENZ AUTOMOBIL R.-T. Budapest, IV.. Váel ncca 24. H2 Körzetképviselet: Automobil eladási Vállalat | Szeged, Dugonics ucca 3. köztük azt a szép szál kapitányt is, aki sokszor ebédelt nálunk. Pedig még sirni sem volt szabad azokban az időkben ..4 — Hát igen, láttam a tizenhárom halálraítéltet az aradi vár kazamatájában. Benn voltam náluk, a gazdámat kisértem be kis ételes-kosárral. Ugy történt, hogy valami nagy ünnep közeledett, de arra már nem emlékszem, hogy milyen ünnep volt Talán húsvét? De nem, húsvét nem lehetett, mert ez később történt. A gazdám bement az osztrák parancsnokhoz, valami generálishoz és engedélyt kért tőle, hogy az elfogott magyar lábornokoknak ételt küldhessen be az ünnepen. Az engedélyt nagvnebezen meg is kapta. Karádv Ignác kosarakba rakatta az ételt, sült hust, gyümölcsöt, tésztát. A nagy kosarakat a cselédek vitték utána, én pedig a kis tésztás kosarat vittem így mentünk be a várba. A tábornokok eggütt voltak valami nagy kazamatában. Kaqgon mertőrültek a gazdámnak. Leginkább arra a szakái, las tábornokra emlékszem közülük, ejnye, hogg is hívták? Damfanovics? Nem, Damjanics! A gaztem a mesén, az alakokon s arra a bizonyos Elzára gondoltam, akihez már egész kis kötet verset irtam anélkül, hogy csak szót is váltottam volna vele. Egész komoly gondom volt, hogy a kötetet ki keílcne adni, a készülő irodalmi eseményről hiradás is jelent meg az egyik budapesti vicclap szerkesztői üzenetei között, ahol hangsúlyozták, hogy »nagy érdeklődés előzi meg«. Az információ tőlem származott. Voltaképpen az előzte meg, hogy szekundát kaptam a németből s állítólag a pótvizsgára készültem, bár akkorának tűnt fel az anyag s olyan misztikusnak minden, ami a germán irodalmat illette, hogy a szó teljes értelmében csak készülődés maradt minden igyekezetem. A vers az más. Azzal kezdtem korán s az emiitett vicclap már közölte a dolgaimat. A kötetem megreklámozása jelentette a honoráriumot. Ezért óhajtottam áttérni a prózára, ahol nagyobbak a lehetőségek, bár megragadni az érvényesülés kőtelét még nem tudtam. {Megnyugtatok mindenkit, hogy később sem tanultam meg.) Azonban hiába hömpölvgeltem magamban a novellatémát, csak visszahúzott Jókai, meg Noémi, akit összezavartam Elzával. Életem legnagyobb titka ő még a mai napig is, amikor nagyon régen nincs az élők sorában. Szép fiatalasszony volt, amikor meghalt, a temetésén sem lehettem jelen, olyan messzire került Ültem a barackfa alatt, nem bántott a délutáni meleg, az jó volt hozzám mindig, el tudtam bolyongani tüzében a szabadban is. Ma is könynyebben esik kánikulában a munka, mint télen, akármilyen jól fűtött szobában. De akkor szerettem nézni, hogyan táncol a hő a falon, jártam a folyó partján, ahol álmosan hömpölygött a viz és misztikusnak tetszett a trombitaszó, amelyet a hullámok közvetítetlek. Valahol a part mentén, szőlőskertek alján, most tanították trombitálni a katonákat, — Cz. főhadnagy ur, szolgálati övvel, amelyről hatalmas, lompos bojt csüggött alá, ideges gyorsasággal végigsietett a parton, voltaképpen inspiciálni ment, de egyszerre eltűnt egy házikóban. Tele voltam, jóhiszeműséggel, azért mikor sokkal később, családi dramoleitről beszéltek, amelyben a főhadnagy, meg a Telecskáné szerepelt, élénken találgatva, hogy ugyan hol találkozhat tak, hiszen kisvárosban olyan kevés erre az alkalom, — váratlanul közbeszóltam: — A folyóparton, két házzal innen a kis kocsmán, abban a házban. — Hát te azt honnan tudod? — Láttam, amikor a halászokat néztem. Az öreg Pájót, aki olyan gyönyörűen húzza ki a hálót, hogy ő teljesen hanvat dűlhet, azért a háló nem tér el az irányától, egyenes marad ilyenkor. Netti néni ugyan a legközelebbi időben egyszerűen adaptálta az én felfedezésemet, erősítette, hogy ő maga látta a szerelmes párt a tulajdon két szemével, aki nem hiszi, leskelődjék utána, — ami mind a belém helyezett bizalmat sugározta, a szavahihetőségemet. Akkor még nem tudtam ugyanis, hogy Netti néni épp ilyen készpénznek fogad cl más mesét is. jött légyen az bármerről. A meleg hívott és csalt mindenhová, soha megérteni nem tudtam az izzadókat, a pihegőket Pedig az udvarunkon még szellőjárás se volt, a virággruppok közt gyümölcsöző barackfa is elvont valamit a levegőből, de mikor mindenfélénél különb levegőben éltem akkor, Jókait olvasva és Elzára gondolva 1 A húgom egész kicsi lány volt, tiz éves mult, de olyan komoly apró korától fogva, mintha sose lett volna gyerek. Hozzám ragaszkodott a legjobban, most is előjött valamerről a szobában, ahol hűvösen tartották, hozott egy zsámolyt, elébem ült s a térdemre hajtotta a fejét. — £n nem olvashatom azt, amit te? — Nem, kicsikém. Untatna, meg se értenéd. — Mikor olvashatom? — Magam adom a kezedbe, ha elérkezik az ideje. Arra elhallgatott, ott maradt ülve, cirógattam a haját. Azt hiszem, voltaképpen ezért jött, a könyvet csak kifogásnak emiitette. Unatkozott, nem tudott mit csinálni. Hat óra felé járt az idő, ami-
