Délmagyarország, 1930. december (6. évfolyam, 272-294. szám)
1930-12-25 / 291. szám
2S Of.l •« V? Oámmal nagyon Jő barátságban voltak összeölelkeztek, megcsókolták egymás? és láttam, hogy a gazdám könnyezik. Az én arcomat is megsimogatta. — Csak nagyon rövid ideig maradhattak benn, mert az őrök nógatták őket kifelé. Kirakták a kosarak tartalmát az asztalokra, elbúcsúztak a foglyoktól és szomorúan mentek el a várból. — Aztán nem láttam őket többet, csak arra emlékszem még, hogy később egyszer a gazdám behúzódott a legbelső szobába és ott hangosan sirt Ezen a mpon végeztélki a vértanukat. Olyan furcsa nap volt. A városban fekete üvegeket árultak, hogy az emberek azon nézhessék a napfogyatkozást. Az uccákon nem járhatott senklsem. Mi gyerekek az udvaron voltunk, vizet öntöttünk valami dézsába és abba néztük, hogyan fogy el a nap. Ugy emlékszem, hogy egészen elsötétedett ... De van ezekből a napokból még egy szomorú emléke a kilencvenöt esztendős Murka Andrásnénak Schlick generálisnak Forray gróf házában volt kvártélya, abban a házban, ahol Karády inspektor lakott. Ennek az ablakából nézte végig, hogynn égetik el nagy üstökben az osztrák katonák a töméntelen sok Kossuth bankót. — Nagy fakanalakkal forgatták a pénzt az áttüzesedett üstökben. Mi, gyerekek a kerítés mögül néztük. A szél sokszor belekapott a bankókba és és a lángoló papírdarabokat fölvitte a levegőbe. Annyi töméntelen sok pénzt még sohasem láttam, mint amennyit akkor elégettek a mi uc"ánkban. És a generális az ablakból nézte. Murka néni emlékszik Arad ágyúzására is. Amikor beszél róla, ráncos arcán pajkos mosoly suhan végig. — Nagyon csintalan, elcsen kislány voltam. A gazdám, valahányszor ágyúzni kezdtek, kocsin küld te ki a családját a tanyára. A kocsi mindig utrakészen állt a ház előtt Az egyik napon nagyon ágyúzták a várost a várból A golyók leginkább a sürgönyhivatal házába vágódtak, még akkor is, amikor már felgyújtották a házat A mi házunk is ott volt a közelében ín meg ott kódorogtam az uccán. Néztem az ágyúzást, meg u tüzet. Éppen a városháza előtt mentem el, amikor hallom, hogy nagyon kiabálnak rám a nemzetőrök. — Hallod-e, le fruska — kiáltozták mindenfelől, — takarodj már innen, inert mindjárt agyonvág valamelyik golvót — De én csak nevettem rajtuk, nevettem, hogy féltenek Szépen lassan mentem odébb. Egyszer csak nagy csattanást hallok és amikor hátranézek, látom ára, hogy az egyik ágyúgolyó éppen ott vágódott bele a városháza falába, ahol az előbb álltam. Erre aztán csak megijedtem, hazaszaladtam és én is felkapaszkodtam a kocsira. Most azt kérdezem tőle, hogy mióta lakik Szegeden ? — Tizenhat éves lehetett, amikor férjhez ment. Murka András vette el, aki zenész volt a színházban. Szegedre költöztek, a Felsővárosra. Ott laktak egészen a »nagy vizig«. amikor a Tisza elpusztította a várost Erre is jól emlékszik Biztatták őket, hogy az uccájuk magasan fekszik, oda nem érhet él a viz. De egyszercsak, amint kenéznek, látják ám, hogy már víz alatt van az 9 uccájuk I*. « Volt már vagy nyofc gyerekük. Ugy vitték át az flaaaAMUANI V T'6T>1" m*ff ,íriét «8? prikttMSSZOEljíOVn X kTn«ngyuIlóvBln»y rnirkta arany lOltOloUnl, mely kupi»« KELLEK irígép raktárában. Szeged, Széchenyi tér 8. Ant.: 18-«3. 71» Jubileumi értesítés! Üzletem negyedszázados fennállása alkalmába Wésan kSszCntAm Igen tisztelt vevőimet. K tSbb évtizedes hűsége« támon«tá«t otykép aka ron viszonozni, hogy f. |>ó 15-iöl iubileuml vásárt rendezek, ,r.elynek keretén belül íöbb cikknek eddigi olcaó sxaboíí drdt még lényegesen leszállítom. túlzsúfolt raktáraimat, melyek üzletem külső méreielnél ará-?la'anul nagyobbak, ei alkalomma' leépíteni. - 2» EDÉNYc^RrtO * ttsz* uJas KttHuro* Uoll fillij?r 23. apróságokat ölben a felsővárosi Rossztoronyba, ahol már sok menekült meghúzódott. Először az alsó szobában telepedtek le a sok siró, ijedt gyerekkel. De ide is utánuk jött a viz. Ugy Ömlött 'be az ajtón, mintha mindent meg akart volna emészteni Fólmenekültek az emeletre Innen szállította el az egész családot később Erdélyi Nád, a gazdag szegedi cigányprímás, kocsikon a Tisza töltésére, ahonnan azután hajóra szálltak és Orosházára mentek — Nagyon szépen fogadták a menekülteket Orosházán, elláttak bennünket mindennel. Három hétig voltunk itt, azután Aradra költözködtek Ott is szépen fogadtak. A főkapitány élelmet és ruhát gyűjtött a szegedi menekülteknek. Minden gyerek kapott jó, meleg ruhát. Húsvétkor még kalács, meg bor is jutott. Akkor jobban szerették egymást az emberek, mint most. De másmilyen is az aradi nép. Nem olyan, mint a szegedi. A szegedi valahogy gögösebb, hidegebb. Tizennyolc esztendeig éltek Aradon, aztán visszajöttek Szegedre. Az tira negyven esztendővel ezelőtt halt meg és rájahagyta tizenhárom gyerekétNégy fiu volt köztük, a többi lány. A négy fiu közül már csak egy él, kettő most halt meg, nemrég. Az unokák, a dédunokák száma megszámlálhatatlanul sok. Van köztük ügyvéd, gyógyszerész telekkönywezető, fodrász. Az egyik meghalt fia szobrász volt. Három unokája Amerikában él. (Jk tartják el a nagyanyjukat. Minden hónapban küldenek néhány dollárt — Zenész volt az uram, de nem volt cigány. Csak félcigány volt fin meg félmngyar vagyok. Az anyám magyar lánv volt, az apám is magyar, csak szerb nevű. Mándicsnak hívták. A gyerekeim közül már csak az egyik fiam zenész. Utoljára megkérdezem tőle, nogv kiket látott « nagy emberek közül. — Láttam a királyt husz éves korában, Aradon, meg az amerikai császárt, Miksát, aki akkor tizenöt éves lehetett. Együtt voltak Aradon. De láttam egyszer Kossuth Ijijost is. Nagy ünnep volt ez. Az egész várost kivilágították, még a kis erdőt is. Nagyon szép ember volt Kossuth Lajos, mintha mo.it is magam előtt látnám. . . Elfogytak az emlékek. A kilencvenöt esztendős Murka néni elhallgat. Elrévedező tekintettel tapad a tűzhely ajtajához, amelynek nyilásain keresztül tréfás lángok játéka látszik. Talán a lángok játékában keresi a régi, most már gyorsan halványuló képek és arcok körvonalait Magyar László. kor átjött az egyik kis pajtása, utána nagyon szelesen Nelli. S Nelli már tizennégy éves volt, erős fekete lány, aki után megfordultak az uccán. Teltek az idomai, magosan karcsú a lábaszára, sokat csavargott és ragaszkodott a húgomhoz, habár nem illettek össze. Szerette a fius játékokat, a babákat elsöpörte, mindig hangosan beszélt, mintha kinyilatkoztatásokat tenne, sokszor már szóbaálltak vele a bakatisztek is. akik sürün fölkeresték a családjukat. — Mit akar ez a Katóval? — idegeskedett az anyám. Zöld gyerek az hozzái A húgom azonban szerette, mint általában a kis lányok a nagyokat, azok közül választják az első ideáljukat, azok zsarnokoskodnak fölöttük, az ő szavuk a döntő mindenben. — A Nelli mondta, erősködött néha Kálónk, Az nagy lány és mindent tud. — Félek, hogy maholnap a kelleténél is többet, dörmögte az anyám. — Gyerünk sétálni a temetőbe, kezdte Nelli. Az anyámnak nem ••«olt ellenvetése, csak azt kötötte ki, hegy én is velük menjek. Hátha megijednek a gyerekek a hazatérő csordától, egyébként is jó, ha nagyobb fiu van a társaságban. Hagytam « gyerekeket ciőre, cn utánuk kullogtam a református temető felé. Nelli vet nem voltam különösebben beszédes viszonyban, azt hiszem, az zavart meg. hogy •udtam a korát s mégis nagy lánynak láttam. (Ámbár, édes Istenem, Elza még náláníl > nagyobb volt.) Most minden áron adta a természetrajongót, vadvirágot szedett az utón, de csak azért, hogy elmaradhasson a két kis ianytól. Ez sikerült is neki, egyszerre csak együtt mentünk. — Maga is szereti a Mrágot? — Kérdezte. — Szeretem. — Akkor miért nem szed^ — Sajnálom letépni. Igaz ni, az is távol taitott valamelyest Nellitől, hogy miker hozzánk jött. mindig rajtam volt a szeme. Akárhol ültem és akármikor pillantottam fel. niíudio találkozott a f«V!«tetem az ő sötétfekete, szúrós, nedvesen csillogó tekintetével, — Miért les engem ez a lány? Micsoda titkomat akarja megtudni? Az Elza-versekre gondoltam, amiket nem tartottam az Íróasztal fiókjában, mert a véletlen tulon-tul leleplezhetett volna. Bár el voltam szánva rá, hogy nincs az a kinzási módszer, amellyel kivehetik belőlem a nevét. A tortura minden nemét felsorakoztattam, tisztában is voltam velük, hiszen csak az imént olvastam el Marínelli Marinó mind az ötven füzelét, azokban pedig a velencei ólomkamarákkal, meg a tüzes vasakkal igen alaposan foglalkoztak. Nagyon megdöbbentem hát, amikor azt kérdezte Nelli: — Igaz, hogy maga verseket ir? — Ki mondta? — riadtara fel. — Valaki olvasta a borbélynál a vicclapban a nevét. De nem tudta, hogy maga az! — Én vagyok. — fis mindig csak viccel? Amolyan másfélét nem ir? Ncrn akartam hazudni, viszont bántott, hogy mit kutakodik az életemben? Nem megmondtam, hogy sejt valamit? Még csak az kellene! Esetleg ismeri Elzát, találkozik vele. ha azok bejönnek a váiosba s elpletykál neki mindent. — Az irók mindig titokban tartják a dolgaikat, feleltem fontoskodva. Hogy mi lesz a nyilvánossággal? — akkor nem ju'ott az eszembe, azonban Nelli se vette észre. Benn járíun!- a temetőben, a két kis gverek leült a fűbe, ahol szitakötők röpködték őket körül, véget nem érő láncot fonlak a kutyatej szárából, a nap lefelé haladt már. hogy elbúcsúzzon holnapra, még egyszer megcirógatta a bárányfelhőket, »jók legyetek gyerekek, meg ne haragítsatok azzal, hog> bepiszkoljátok magatokat sötét szűrére«, aztán a buzakereszteket kereste fel. mrg-. igé te nakik, hogy másnapra is tartogat erőt, le gyerek nyugodtak, meg fognak egészen érni, — futólag ránk is dobott egy kis sugarat, mondott valamit, de nem értettem meg. nyilván az volt, hogv: — Ti is! Nelli leült a padra és azzal a mozdulattal amit csak sokkal később értettem már, mikor nagyok kőzött iártam, — helyet mutatott maga mellett. — Mondja el nekem, engem ugy érdekel at ilyen, hogyan kell verset irni? — Tudom is én, feleltem. Gyűn magától — Gondol akkor valakire? Nagyot nyeltem. — Gondolok mindenre, mert csak ugy lehet. Egészen közel volt hozzám, mintha aprókat csúszott volna, hogy csökkentse a távolságot — Irt maga lányhoz is verset? Nyakig pirultam, kalapált a szivem. — Ezt nem mondom meg, azért se mondom' meg. — Ne is mondja, tartsa meg magának. Feszült lett a hangulat, én egy vadvirágot tépdestem, ő dúdolni kezdett, ami legbiztosabb jela az idegességnek, meg az időkitöltésnek, egyikünk se tudott mit mondani. — Gyerekek, hol vagytok? — kiáltottam a húgomra. — Nézd, mekkora láncunk van már! — lelkendezett Még egyszer ekkorára csináljuk. — Mutasd t Kellett, hogy valamivel elfoglaljam magam. A gyerekek odaszaladtak, eldicsekedtek, de már men. tek Is vissza. Ez bizony egy percbe se tellett, bár mintha rendkívül hosszú volna az a perc, sose érne véget. A kezem ott pihent a pad támláján, egyszer csak rajta éreztem Nelliét. — Ne haragudjon, nem akartam megbántani! Nem mertem mozdulni, ő nem vette el a kezét, — Mondanék valamit, ha nem bánná. — Tessék. — Nézze, engem minden barátnőm bátyja te. gez, csak maga nem. Pedig nincs is akkora különbség kőztünk! Akarod? — Akarom, feleltem rekedten, — Akkor: Te!
