Délmagyarország, 1934. február (10. évfolyam, 25-47. szám)
1934-02-09 / 31. szám
DÉLMAGYARORSZÁG 1934 február 9. dött minden, Móra Ferenc elaludt és megkínzott arcára rásimult a végtelenség békéje. A Daru QccábOI... Élete nyitott lapja a magyar irodalomtörténetnek. Alig élt magyar író, aki annyira a Közönség elé tárta volna csodálatosan változatos és gazdag életének minden mozzanatát, mint Móra Ferenc, akinél utolérhetetlen harmóniában olvadt össze az élet az irodalommal. Ha lesz valaki, aki irodalmi nyelven elmeséli egyszer ezt az emberéletet, az meséjével kerek, egész, tökéletes és szép regényes életrajzot ad a közönség kezébe. A szegedi árviz esztendejében, 1879 julius 19-én született a kiskunok hazájában, Kiskunfélegyházán. Mintha Szegedet vele akarta volna kárpótolni a kegyetlen végzet: amikor az elpusztult város halottan hevert iszapsirjában, a félegyházi Daru-ucca egyik házában életre csókolta azt, akinek olyan nagy szerepet szánt az igazi újjáépítés munkájában. Apja szűcsmester volt, Móra Márton, szűcsmester és földművelő, aki hol tulipánokat himezgetett a Kiskunok subájába, hol kis szőlőjében foglalatoskodott és legfőbb, legszentebb életcélja az volt, hogy jobbsorsu embert neveljen fiaiból, Istvánból és Ferencből. Taníttatta őket — a keserves évek idején sokszor riogatta az „édesek" életét a nélkülözés, az éhség —, de mindkét fiának diplomát tett a tarsolyába. Móra a gimnáziumot Félegyházán végezte, aztán egyetemre került, Budapestre. Tanárnak készült, természetrajzszakosnak, közben megismerkedett a nyomtatott betűvel, nyomdákban és redakciókban korrektoroskodott, titokban verseket irt. Álnéven küldözgette be az újságokhoz, amelyek felfigyeltek rá, lassan-lassan közölgetni kezdték írásait. Már ígéretes tehetségűnek isimért költő volt, amikor 1901-ben segédtanár lett Felsőlövőn, alig huszonkéit esztendős korában. Egyetltn esztendő alatt elunta a tanárkodást — soha sem titkolta, hogy nagyon csalódott ebben a pályában — és 1902-ben jelentkezett a régi „Sze"gedi Napló" redakciójában újságírónak. Első gazdája, Engel Lajos felismerte tehetségét és a fiatal közigazgatási riporter igen rövid idő alatt rendes munkatársa lett havi hatvan forint fizetéssel. Ez már olyan nagy pénz volt, hogy Móra Ferenc asszonyt hozott a házhoz Félegyházáról és a Fodoruccában vett ki faJatnyi lakást. TOmörS$enu isívöm mellett A szerkesztőségben Tömörkény István mellett dolgozott, akivel elszakíthatatlan szálak fűzték össze. A két ember pályája, élete testvériesen összesimult, párhuzamos síneken futott előre. 1904-ben már mindenki isimerte Móra Ferencet, a pompás tollú fiataJ újságírót, aki. időközben beszokott a Kultúrpalotába, a Somogyi könyvtárba és 1904-ben, amikor Tömörkény Istvánt a Kultúrpalota igazgatójává választották, ő lett a helyettese, a Somogyi könyvtár és a muzeum őre cimen. Élete tulajdonképen egészen rendkívül kettős élet, kettős tartalommal és kettős eredményekkel. Tartalomban, eredményekben egyaránt teljes élet. Soha, egyetlen pillanatra sem volt hűtlen első szerelme, az irodalom ránt — az irodalom nála a legideálisabb for mában olvadt össze az újságírással — és soha, egyetlen pillanatra sem szakadt el a régészettől. Már Tömörkény István életében ő irányította a szegedkörnyéki ásatásokat, olyan kincseket tárt föl az Alföld titoktartó talajából, amelyeknek gyorsan híre ment a régészek világában. A huHorpaiota tim Tömörkény István halála után, 1916-tól kezdve, amikor igazgatója lett a Kultúrpalotának, még nagyobb lelkesedéssel folytatta az ásatásokat, vaílatta évezredes titkokért a szegedi határt és még csodálatosabb leletekre bukkant. Ásatásainak páratlanul nagyarányú eredménvbi világhíressé tették a szegedi iCulturpalotáU amelynek látogatói között egyre sűrűbben bukkannak fel messzi országok és távoli világrészek régészei, akiket a Mórakincsek gyorsan szárnyaló híre csalt Szegedre és akik irigykedve, elragadtatva nézegetik a nagyszéksós'i, a szőregi, a pitvarosi, a deszki őstemetők föltárt kincseit. Móra Ferencnek örök, nagy szerelme volt mindig az ásatás, másik örök nagy szerelme, az irodalom és az újságírás mellett. Mint iró és mint újságíró is költö maradt mindvégig, tisztaszivü művész, akinek a lelkéből sarjadt ki első verseskönyve, Az aranyszőrű, bárány (Szeged 1902) és életének utolsó, legnagyobb munkája, Az aranykoporsó, amely azon a napon került ki a nyomdából, amikor a szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészettudományi kara a magyar iró, újságíró és régész-világ lelkes tapsai közben legnagyobb kitüntetéssel ékesítette föl, a honoris causa doctorság diplomájával. Móra Ferenc sokoldalú egyéniség volt, nagyon sok mindennel foglalkozott, mindennel alaposan, sziwel, szeretettel, szakértelemmel. Ujságiró, publicista, riporter iró, régész, természettudós, _ de legfontosabb hivatásának minden minőségében es minden körülmények között mindig az újságírást tekintette. Fanatikus szerelmese volt ennek az annyi csepült hivatásnak. Ez a szerelme formálódott felejthetetlen vallomássá az elmúlt hetekben, amikor a szegedi ipartestület vezetősége jelent meg nála és nyújtotta át az ipartestület tiszteletbeli elnökévé történt megválasztásáról szóló díszoklevelet. Móra — akinek már alig volt jártányi ereje — megmutatta az iparosküldöttség tagjainak a falra függesztett díszoklevelet, köztük a félegyházai diszpolgárság, a® egyetemi diszdoktorság diplomáját és könnyes elcsukló hangon mondotta: — Az én diszdiplomáimon az Isten keze keresztvonása van, mint legfőbb jóváhagyóé, mert hiszen ezek nagyobb részét a mennyei kancellárián keresztül állították ki nekem, olyan érdemekért, amik nem az én érdemeim! Talán csak egyet veszek ki: az újságírókéi, mert azt magam szereztem, azzal, hogy harminc esztendőn keresztül a szivem vérével szépítettem a lapjaimat, nem a kenyérért, nem a dicsőségért, hanem ázért, mert szerettem a mesterségemet, mint ahogyan az apám szerette a magáét és minden rendes ember szereti az övét... Móra erre az ujságiró-diplomára volt a legbüszkébb, arra a szerény pergamenitre, amelyet kartársai nyújtottak át neki, mikor a magyar ujságirótársadalom pályájának harmincadik évfordulóját jubilálta ünneplő, büszkélkedő lélekkel 1932-ben. $icgcű cs az ország nijilfánossá^a Móra első irásai Az én ujságom-ban, Pósa Lajos gyermeklapjában jelentek meg és ezzel a kedveshangu gyerekujsággal fenntai totta az összeköttetést akkor is, amikor főszerkesztő lett Szegeden, akkor is, amikor zajlott zengett körülötte a nagy összeomlás után a magyar ég. Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a riportokkal, vezércikkekkel, színes hírekkel, kapitelekkel, amelyek az eltelt három évtized alatt kikerültek tolla alól és név, jelzés nélkül jelentek meg az öreg Szegedi Napló, majd ennek átváltozása után a Szeged, a lap betiltása után pedig a Délmagyarország hasábjain. M$ra £s a Desmafigarorszég Móra Ferenc a régi „Szegedi Napló" utódját látta a Szeged-ben, amikor a Napló 1922-ben megszűnt és helyébe, a régi, nemes hagyományok átvételével, az átszervezett Szeged indult meg reggeli lapként. Móra az első pillanattól kezdve főmunkatársa volt a lapnak és maradt akkor is, amikor kétszeri betiltás, szüneteltetés után Délmagyarország cimen jelent meg újra. A legragyogóbb vezércikkek kerültek ki hosszú, kemény és viharos esztendőkön keresztül fáradhatatlan tolla alól, a vasárnapi számok második oldalának tárcarovata pedig az első pillanattól kezdve a Móra-írások ünnepi helye volt. Szinte testvéri közösségben élt a lap szerkesztőségével, amelynek mindvégig dédelgetett szellemi vezére, ideálja volt. Ugy szerette kollégáit, mintha minden u jságiró édes testvére lett volna. Mint ujságiró került 1922-ben a Világ kötelékébe is. Dr. Supka Géza annakidején értékes tárcasorozatot szerkesztett „Száz magyar élet" cimen. Elfelejtett, vagy félig elfelejtett érdekes, értékes életekről, figurákról irt tárcákat illesztett ebbe a sorozatba előre elkészített program szerint. így került sor Dankó Pistára, a szegedi Nótafára. Móra Ferencet pesti sajtókörökben akkor még nem igen ismerték, de Supka Géza őt kérte fel a Dankó-tárca megírására. Móra hosszas kapacitálás után vállalta a feladatot, megírta a Dankó-tárcát, amely a Világ legközelebbi ünnepi számában jelent meg és egy csapásra meghódította a legszélesebb újságolvasó közönséget. Puriesz Lajos, a Világ néhai főszerkesztője elhatározta, hogy Mórát szorosabb kötelékekkel fűzi lapjához. Szerződéssel kínálta meg és azóta a Világ, majd utóda, a Magyar Hirlap minden vasárnapi számának ünnepi tárcáját Móra Ferenc irta. De Móra végig megmaradt Szegeden is. 1922ben a Napló helyébe lépő Szeged-nek, majd a Szeged-et követő Délmagyarórszágnak lett állandó főmunkatársa és tárcaírója. Ugy öszszeforrt az újságírással, mint rajta kivül csak azok, atkik vele egyformán hisznek a hivatás magasztosságában, akik misztériumnak érzik az újságírást, akik tisztában vannak a nyomtatott betű transcendentális erejével Móra ujságiró volt, a legviharosabb, a legveszedel| mesebb esztendőkben irta rendüle'len hittel ; az újságot, fanatikus hittel tartott ki tisztult, i emberi meggyőződése mellett, soha életében egyetlen betűt nem irt le, ami ne felelt volna meg ennek a mélyen gyökerező meggyőződésének és az — igazságnak. Mint minden meggyőződéses ember, újságírói pályáján is szerzett magának gyűlölködő ellenségeket, sokszor lázongott, áskálódott ellene az alacsonyrendüség, de Móra tiszta alakjáról lepattantak a mérgezett nyilak, keményen kitartott a posztján és áskálódó ellenségei még azt sem érték el, — ami majdminden újságíróval megesik óhatatlanul —, hogy vádlottja legyen valamilyen sajtópörnek. A magyar ujságirótársadalom Móra Ferencben azt vesztette el, aki átmentette a mai életbe a rég' idők nemes, tiszta vonalakkal megrajzolt ujságiró-tipusát. Az első R&tetéh Hogy hol a határvonal az ujságiró Móra és az író Móra között, azt pontosan megállapítani nem lehet, mert ez a két, egyaránt szentnek tartott hivatás az ő életében igen nagy felületeken érintkezik. Megjelent köteteinek legnagyobb része újságokban megjelent tárcáit, karcolatait, elkallódott riportjait &rú szép rendben összegyűjtve. Kévék ezek a kötetek, telistele értékes kalászokkal. És ezek közé a kötetek közé ékelődik egy-egy regény, egyegy verses-kötet. Első kötete verseskönyv volt, Az aranyszőrű bárány, 1902-ben jelent meg. Ebből az elbeszélő költeményéből készült az a mesejáték, amelynek 1929 november 15-én volt a bemutatója a szegedi színházban ünnepi előadás keretében. Akik ezt a premiert látták, sohasem fognak elfelejtkezni rola. Móra már ünnepelt iró volt gránicon innen és gránicon tul, kötetei óriási példányszámban fogytak, a magyar szinházii világ jogos érdeklődéssel figyelt a szegedi színpadra, amelyre akkor vonult be először Móra. (Néhány évvel előbb volt ugyan már valami köze a színpadhoz, Andor Zsigmond színigazgató Mascagni operáját, a Kis Marat-1 mutatta be először Magyarországon. Az opera szövegét Móra Ferenc fordította magyarra Tonelli Sándorral közösem) Az aranyszőrű báránynak nagy sikere volt, a budapesti színházak vezetői őszinte elragadtatással nyilatkoztak róla, uj János vitézt éreztek benne. Szegeden ment is a pompás kiállítású darab sorozatos előadásban, de pesti színpadra még sem került. A magyar közönséget a bá jos meséjü és muzsikáju daljátékkal a rádió ismertette meg, amelynek azóta is állandó műsordarabja Az aranyszőrű bárány. Mesék, verseli Az aranyszőrű bárány első kötetét sürü egymásutánban követték a többiek. Pályája elején a báránykáknak irt, a gyerekeknek. Meséket, verseket. Pósa Lajoson kivül senki más nem értett ugy a gyerek nyelvén, nem férkőzött olyan közel a gyerekek" szivéhez, mint Móra. Meséskönyvei, az öreg diófák alatt, amely 1906-ftan jelent meg, a Falun, városon (1907), a Rab ember fiai (1909), a Mindenki Jánoskája (1911) a Csilicsali Csalavári Csalavér (1912). a Kincskereső kisködmön (1914), a Filkó, meg én (1915), a Dióbél királyfi (1922) ma is kere-
