Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-25 / 47. szám

5 Csütörtök, 1988. február 25. Magyar—bolgár barátsági nap A Hazafias Népfront Sze­ged Városi Bizottsága meg­hívására tegnap, szerdán Szegedre látogatott Petár Petrov, a Bolgár Hadtörté­neti Intézet tudományos főmunkatársa és Szvetlozár Vaszilev, a Bolgár Kulturá­lis és Tájékoztató Központ igazgatóhelyettese. A ven­dégeket Kulcsárné Kiss Pi­roska. a városi népfronttit­kár fogadta és tájékoztatta szűkebb hazánk népfront­munkájáról. Ezt követően a bolgár delegáció látogatást tett a József Attila Tudo­mányegyetemen. Itt Petár Petrov tartott előadást a magyar—történelem szakos Tiallgatóknak „Bulgária fel­szabadításának 110. évfor­dulója a török rabság alól" címmel. A bolgár vendége­ket ezután fogadta Kereszt­turi István téeszelnök, aki a Magyar—Bolgár Mezőgaz­dasági Termelőszövetkezet munkájáról adott tájékoz­tatást. Itt Szvetlozár Vaszi­lev a Baksi Magyar—Bolgár Termelőszövetkezetnek nyúj­tott át kitüntető oklevelet a Bolgár Kulturális és Tá­jékoztató Központ fennállá­sának 35. évfordulója al­kalmából, a magyar—bolgár kapcsolatok elmélyítésében kifejtett munkájukért. Kórus­hangverseny A Bartók Béla Művelődési Központ 'ma, csütörtök este 6 órakor kezdődő kóruspó­diumán a Szegedi Ipari Szö­vetkezetek Vegyes Kara és a Démász Erkel Ferenc Mun­káskórusa mellett még két énekkar lép fel. A Szirmai István Altalános Iskola Kó­rusa Praetorius-, Ebeling- és Kodály-műveket is énekel. Karvezető: Nemes Éva. szó­lót énekel Berta Zita. A Sze­gedi Ifjú Zenebarátok Kóru­sa többek között Morley-, Banchieri-, Debussy-múve­ket szólaltat meg, Erdős Já­nos vezényletével. Zongorán közreműködik Somlai Valé­ria. —J n Ui film n j Hótreál Színes magyar film. frta és rendezte: Szabó Ildikó. Fényképezte: Dávid Zoltán. Zene: Másik János. Főbb sze­replök: Czakó Ildikó (Szabó Ildikó), Zsótér Sándor, Vinee Géza (Epres Attila), Beri Ary. Idézet egy beszélgetésből, minden kommentár nélkül. Hótreál? Hogy ért­sük ezt? — Ez a cím magáért be­szél. Maga is biztosan érti. — Nem, én nem értem. — És nem is jut róla semmi az eszébe? — De igen. A szocreál. — Ez jó asszociáció. A hót argó kifejezés, de szinte mindenki használja. Például »•hótom van« és hasonlóak." Akkor jó. Törődjünk bele. Vagy fogadjuk el diagnó­zisnak. Kollégám, ki a fenti Mozgó Képek-interjút ké­szítette, a továbbiakban meglehetősen békülékeny már Szabó Ildikóval, a Hót­reál iró-rendezöjével, ki ráadásul még hangját is kölcsönadta a főszereplő Czakó Ildikónak. A nemrég lezajlott játékfilmszemlén, hol a Hótreált először vetí­tették, a zsűri nagyvonalú elnézéssel az úgynevezett közérzet-filmek közé sorol­ta a művet, az Üj Tükörben meg azt olvasom róla, hogy szereplői között az ember •halálfélelmet érezhet, mi­ként a Hótreá) hósnője. Hát, nem tudom. Én egé­szen mást éreztem. Tény, hogy a főhősnőnek, bizonyos Ambrus Lilinek, kinek nevét, életkorát és foglalkozását csak a propa­gandaanyagokból lehet tudni (20 éves, érettségizett varró­nő, de ez a kisebbik baj) — úgy néz ki, mint egy aranyos kismalac —, tényleg egyszer-kétszer halálfélelme is van. Meg még sok más egyebe is. Például három férfiúja, közülük egyik a bátyja, ki éppúgy a sittről jő, mint az Adám nevezetű, enyhén szólva kétes egzisz­tencia, aki talán nyomdász, talán költő, de hogy pszi­chésen terhelt egyén, az hétszentség. Az a típus, aki negyedosztályú I kocsmák­ban telepszik oda minden­féle gyanús papírokkal az asztalunkhoz, s miként Troppauer Hümér, Rejtő halhatatlan poétája, el­mondja, hogy „most pedig, ha megengedik, felolvasom egy ismertebb versemet." Hasonló ő — és ez az igazi baj — az egész film­ből áradó szemlélet, látás­mód, hangulat és (esetleg) mondandó egészéhez. A sö­tétség alakváltozatait lát­'juk: a mindent-tagadástól az underground-világ, apun­kos-újhullámos-zavaros sze­ánszokig és még jócskán tovább. Nem az a baj, hogy nincs történet, jellemfejlő­öés, szerkesztés, filmnyelv meg hasonlók: a totális sötétséggel van gond, de azzal aztán totális. Miként még a képek is szinte egy­től-egyik sötét tónusúak, zavart-piszkosfeketék, egé­szen a Végső Megvilágoso­dás befejező képsoráig, midőn a hősökre dőlni kezd egy fa, és ettől a máskor oly harcias megijedni lát­szik, kimerevítve. Előzőleg viszont többször vígan ének­li, hogy „unom, unom, unom", és még csak meg sem kérdezhetjük tőle, hogy drága hölgyem, akkor miért csinálja? Ennyit talán elég is a óót­reálból és szocreálból, amely tudvalevően a tény­leg Jejáratott 1 szocialista ¡realizmus-fogalom rövidí­tése. de amely fogalmat Lukács György sajátságosan értelmezvén, úgy határozott meg, hogy, a huszadik szá­zad végi szocialista realiz­mus középponti feladata a sztálini korszak művészi feldolgozása. Persze ettől nyilván hótuk lehet hőse­inknek, de gyanítom, ne­künk pláne hótunk van. Lili, Adám, Gyuri, Dávid és a filmbéli többiek viszont az író-rendező szavai sze­rint „remek szereplehetősé­geket kaptak", többször hallhatjuk, hogy Interfer, amiről meg nekem — nem tudom, ez jó asszociáció-e — eszembe jutott, hogy „téged vár a papírgyár", talán még némi pedagógiai felhanggal is. A Hótreál a mozikba kerül, a nap süt, a szél fúj, a nagy lila underground­köd meg gomolyog tovább. Domonkos László Kiállítási napló Korok és képek STÉHLIK LAJOS a me­gye képzőművészeti életének doyenje. Nyolcvanadik szü­letésnapját köszöntendő a pálya évtizedeit átfogó ki­állítást rendeztek munkái­ból a Csongrád megyei ta­nácsi oktatási és továbbkép­zési központban. Az alkotó pedagógus példaképe lehet az idős mester. Csongrádra 1941-ben érkezett, azóta ge­nerációk sokaságát tanította látni, nevelte a szépre, az 1954 óta működő Zichy Mi­hály képzőmúvészkörben pedig a tehetségeket pallé­rozta, s mindemellett ma­radt ideje és ereje saját festői életmű építésére. Egy szorgalmas, szerény, nyitott, természetközeli és humánus festészetet teremtett. Távol a művészet úttörőinek csá­kányváltásaitól, messze a piacok könyökléseitől. A természet csendjében, egy kis közösség embermelegé­ben. Az ötvenes években ké­szült Csongrádi kubikos erősen szociális érdeklődésű realista művészt sejtet. Az 1960-ban festett Tokaji táj is visszafogottságról, kubisz­tikus rokonszenvről árulko­dik. De később — úgy túnik — magával ragadta a csong­rádi táj, a Tisza-part válto­zatos és mindig újabb, ere­deti látványt kínáló vidéke, így a plain aire-élmények impresszionisztikus és posztimpresszionista feldol­gozására vállalkozott. Vérbe­li örömfestés Stéhlik Lajos művészete. Nem feladat, nem kötelező penzum,- nem megcélzott eredmény. Ha­nem örömforrás. S ez ma oly ritka, mint a fehér hol­ló. Lehet vitatkozni azon, hogy korszerűtlennek tún­nek-e színekben tobzodó tá­jai, emelhetnénk kompozí­ciós kifogásokat, szólhat­nánk arról, hogy néha en­gedményeket tesz a látvány­nak, és kevésszer használja a logika fékeit, de egyikkel sem foszthatnánk meg a képeket öröm-töltetüktől. S olyan igazán nagyszerű fest­mények is sorakoznak a pa­ravánokon, mint a 'lilás pá­rákban fürdő háztetőket megörökítő Tiszagátról: olyan élményeket tartogat, mint a Holt-Tiszaág impo­záns felhői, az Aranyerdő változatos sárgái, a Fasor szigorú rendje, a Növényvi­lág buja vegetációja; s olyan művészi tetteket sorol, mint a Téli táj rálátásos kompozíciója, vagy a Há­romfa filozofikus tisztasága. Aki ilyen jó viszonyban van a természettel, aki így tud arra rácsodálkozni, azt az örök megújulás titkával ajándékozza meg. Számomra mégis két portré mutatja leghitelesebben Stéhlik La­jos emberi-művészi jellemét. Az önarckép fegyelme, szi­gort, és erkölcsi magatartást közvetítő önértékelése és a Pistike emberi melegsége, szeretetteljes tisztasága, ter­mészetes festőisége. TÉLI RANDEVÜ immár tizenkettedszer az a kollek­tív tárlat, amelyet a No­vember 7. művelődési ház rendez a mártélyi képzömű­vésztábor ifjú hallgatóinak részvételével. A mostani összkép figyelmeztetően ta­nulságos. Mintha a fiatal amatőr alkotók nemigen tudnának mit kezdeni tehet­ségükkel, lehetőségeikkel, vágyaikkal. A tájhoz, a ter­mészethez alig van közük, így csak közhelyekben gon­dolkodhatnak; a műhelyta­nulmányok, vázlatok mintha elvesztették volna fontossá­gukat és létjogosultságukat; a „magasabb mondanivalót" közvetíteni szándékozóktól pedig avantgárd sémákba bújtatva is kiderül, hogy a közlendő nem is olyan ma­gasröptű. Az elbizonytalano­dás, a zavar dokumentáció­ja ez a tárlat. Figyelmeztető az amatőrmozgalom irányí­tóinak és a mártélyi tábor művésztanárainak is. Meglehetősen kevesen rendelkeznek alapos és biz­tos rajzi felkészültséggel. Ám nemcsak ezért emelke­dik ki a mezőnyből Borbély Béla nagyszerű friss festői pasztellaktja, Bruncsák Andrea finom akvarell-hát­tanulmánya, Hornyák Zol­tán szeretettel rajzolt arc­képe. Nagyon becsülendő Krasnyánszky Teréz mák­gubókat megörökítő rézkar­ca, Bányai Béla tájelem­zése, Szabó Lajos kubiszti­kus csendélettanulmánya. Chagall és Klee a két leg­divatosabb „mester". Hozzá­juk eljutni viszont csak a természeti tanulmányok, a rajzi biztonság és a letisz­tult közlési szándék útján lehet. Később! Bizonyára — mint eddig több mint két évtizede — sokat segít ne­kik a nyári tábor Márté­lyon. RÖNASI TIBOR a márté­lyi közösség neveltje. A sik­lósi fiatalember, mint a mostani tárlat egyik díja­zottja, önálló kamarakiálli­táson is bemutatkozik a Sajtóház múvészklubjaban. Rajzai nagyszerű példák kor- és pályatársai számára, hogy a tehetség felmutatásá­hoz olykor elég egy öreg fűzfa repedezett törzse, egy legelésző ló feje, egy tanya­udvar végében meghúzódó rokkant szekér kereke, egy szép ívelésű női nyak, egy hajtincs. Mert a vonalak árulkodnak. Érzékeny lélek­ről, biztos kézről, alapos és •szorgalmas munkáról, vá­lasztékos ízlésről, tartózkodó személyiségről. Rónási Tibor kiemelkedő képességű fia­talember. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ki­mondjuk: sokat hallunk még róla! Tandi Lajos Sors, megírva Olvasom a Kaposváron megjelenő Somogy című iro­dalmi folyóirat idei első szá­mában a kárpátaljai magyar, ukrán és orosz költök mű­veiből készült összeállítást. „Sors, megírva" — áll a jól szerkesztett gyűjtemény élén. Balla D. Károly beve­zetőjének címében. Az egyik bekezdésben ez áll: „Jellem­ző e vidék íróira, hogy sokuk foglalkozik műfordítással, így az ukránul születő mű­vek közül több megjelenik magyarul és oroszul is, s a magyar alkotók is utat talál­nak az ukrán, orosz olvasók­hoz." Lapozok egyet, és ízlelge­tem a Székelyek című vers szép sorait: „Évszázadok ka­lászaiból / kipergö népek sor­sa — sorsunk. / Ringunk a szél bölesödalában, / holnap ki tudja már, kik voltunk." Ismerősen cseng a Fodor Géza nevével jegyzett költe­mény, mint minden igaz, pontos gondolat. Aztán föl­vetődik bennem — ahogy tovább fut a szemem a soro­kon —, hogy nem csupán a „sors van megírva". Hanem ez a vers is. Keresem, keresem és meg­találom a rémisztően hason­ló sorokat a Kortárs 1974. decemberi számában, az 1914. lapon: „Évszázadok ka­lászaiból / kipergö népek sor­sa sorsunk? / Ringunk a szél bölesödalában .../holnap ki tudja már, ki voltunk?" S olvasom, most már szinkron­ban az első és a második közlést. A másodikban „vásznaikon" helyett „vász­nainkon", „miértünk" he­lyett „érettünk", „átlobban" helyett „átlebben", „borzo­lódnak" helyett a föltűnően kitekert „berzelődnek" sze­repel. És fölfedezhető némi változtatás a központozás­ban is. Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését: az ere­deti Székelyeket Baka Ist­ván irta. Nem tudom, kell-e kom­mentár. Kellenek-e szavak e botrányról? Hogyan minő­síthető ez a magyar—magyar fordítás? Talán crak annyi: nagy kár, hogy Somogy tiszte­letre méltó összeállítását be­árnyékolta ez a megdöbben­tő plágium. D. I. Baló György, a Stúdió '88 kedd esti adásának mindvégig tényszerű stí­lusú műsorvezetője a prog­ram legvégén megengedett magának egy keserű, ön­ironikus mondatot. Misze­rint reméli, hogy eljö egyszer az idő, amikor a televíziónak, mint kultu­rális-művelődési intéz­ménynek a munkája is elemezhető lesz — egy te­levíziós műsorban. A néző pedig elgondolhatta, mi­csoda élményben lenne ré­sze, ha mondjuk Baló György a tőle megszokott módon, eredeti gondolat­menettel, racionalitással, pontossággal, korrektség­gel és elevenséggel elénk tárná — mit is? Kényel­metlen dolgokra kénysze­rülne. Netán egyetlen szi­kár mondat kimondására: televíziónk képtelen be­tölteni azokat a művelő­dési funkciókat, amelyek a sajátos magyar munka­megosztásban ráhárulnak. De most nem a honi tévés kultúraközvetitésről akarunk beszélni, hanem — legtágabban — a televí­ziózás kulturáltságáról. Szűkebben a tévés tájé­koztatáspolitikáról — ha van ilyen. A kérdőjelezést éppen az indokolja, hogy jelenlegi, legszűkebben vett témánk, a vidéki té­véstúdiók újabb sorsfordu­lata — nem annyira „po­litikát" (távlatos gondol­kodást — stratégia —, és a távlati célokhoz vezető rugalmas módszerességet — taktika) sejtet, mint in­kább fejveszett kapkodást. A fordulatról először a Nemes Peter elnökhelyet­tessel készített, az elmúlt heti műsorújságban meg­Eligazítva jelent (teljes oldalas, arc­képes) interjúból értesül­hettünk. Az elnökhelyettes hosszasan ecsetelte, hány­féle „kihívással" kénysze­rül szembenézni a magyar másfél csatorna, majd el­mondta, hogy „áUjuk a versenyt" a tájékoztatás tekintetében, mert a mi­énknél korszerűbb televí­ziókhoz képest „mi még­is csak jobban ismerjük: mi az, ami ebben az or­szágban történik. A helyi közélet dolgait, például Abaújszántón, Budapes­ten, Kecskeméten, Szolno­kon. Azt, hogy mit és mi­ért lehet kapni, mennyi az adó. Az effélét legfeljebb csak kommentálhatja Lon­donból a BBC" — mond­ta Nemes Péter. Majd úgy folytatta hogy a gyors, hi­teles és meggyőző tájékoz­tatás; a műhold, a videó meg az egyebek kihívására a válasz; szóval a ver­senyben való helytállás szempontjából „jelentós újdonságnak tekinthető, hogy február-március for­dulójától hétfőnként a 2­es programon a saját ré­giójukban 20-tól 21 óráig műsort adnak a körzeti stúdiók." Megkérdeztük Regös Sándort, a szegedi stúdió vezetőjét: pontosan miről van szó? Elmondta, hogy ezentúl nem keddenként jelentkezik a megszokott időben, este 6-kor a Dél­alföldi magazin című mű­soruk. hanem hétfőnként, este 8-kor, a 2-esen. Ezen­túl ez a műsor nem vehe­tő az egész országban. mint eddig, hanem csak a szentesi, a kornádi és a csávolyi adók körzetében, vagyis körülbelül Magyar­ország délvidékének más­fél milliónyi lakosa néz­heti. Azért este 8-tól, mert addigra általában be­fejezik műsoraikat a vá­rosi televíziók, melyek ál­talában szintén hétfőn ad­nak. A szegedi stúdió új, hétfői adásával egy idő­ben, ugyancsak a 2-esen sugározza regionális mű­sorát a pécsi és a buda­pesti körzeti tévé. Mindezek után megkér­deztük magunktól: ponto­san miről van szó? Nem túlzottan hosszadalmas töprengés után úgy talál­juk: egyértelműen vissza­lépésről. A regionális ma­gazinműsornak először 1985 áprilisában örültünk, akkor fél órában, a dél­alföldi régióban jelentkez­hetett. Nagyon örültünk a kibővült lehetőségnek 1986 elején, hiszen az adásidő megduplázódott, ráadásul az egész ország­ban nézhette, aki a még mindig előnytelen adásidő ellenére — akarta nézni. Mert kíváncsi volt „mi az, ami ebben az országban történik". Örömködtünk, hogy Abaújszántón, Buda­pesten, Kecskeméten, Szol­nokon nemcsak azt tudják meg, „hogy mit és meny­nyiért lehet kapni, mennyi az adó" mifelénk, meg egyéb „effélét", amit a BBC legföljebb kommen­tálhat Londonból — ha­nem azt is... Hosszas felsorolás következhetne a Dél-alföldi magazin való­ban fontos és érdekes műsoraiból, amelyek úgy tájékoztattak azokról a fontos dolgokról, melyeket tényleg mi ismerünk leg­jobban, hogy az valóban érdekelte a szombathelyi, sátoraljaújhelyi, recski, mezőberényi stb. lakókat is. Mert adatok vannak, hogy az előnytelen adás­idő ellenére: nézték a sze­gedi műsort, országszerte. Számos a tapasztalatunk arról, hogy ennek az or­szágnak a lakói hajlamot mutatnak az élet különfé­le területein bekövetkezett visszalépések belátó foga­dására; ha nyíltan és egy­értelműen megindokolják: miért a kényszerpálya? Optimista lévén, el tudom képzelni, megvannak a valódi okai a kemény fo­rintokért létrehozott vidé­ki stúdiók eme legújabb sorsfordulatának, egy ko­rábbi állapothoz képest e mostani visszaszorulás­nak. Viszont ezt a helyi tájékoztatás fejlesztésének, a műholdakkal és miegye­bekkel való tévés verseny jelentós áldomásának, a „kihívásra" való megfelelő válasznak titulálni.. . Le­het, mint föntiek mutat­ják. De minek? Talán, mert — újfent idézet kö­vetkezik Nemes Pétertől — „az eligazitás igénye fokozódik, az eligazítás felértékelődik"? Az Élet és Irodalom című hetilap kolumnistájának. Vámos Miklós írónak a szóhasz­nálatával, elítélhető szub­jektivitással, de azért illő visszafogottsággal ezúttal csak annyit: Hm... El­igazítanék! Sulyok Erzsébet

Next