Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
Szombat, 1988. április 9. j§ magazin DM Egy életmű Igézetében BESZELGETES GREZSA FERENCCEL — Az ön nevét elsősorban mint Németh László-kutatót ismerik ebben a hazában: huszadik századi irodalmunk, sőt, egész kultúránk óriásának legkiemelkedőbb értői, életművének legavatottabb ismerői közé tartozik. Hogyan került kapcsolatba Németh László munkásságával, miként lett életművének tudósa? — A gyökerek Kecskeméten, a gimnáziumban keresendők: tanárom volt az az Orosz László, aki a népi írok híres folyóiratának, a Válasznak egyik kritikusaként dolgozott és Illyés, Veres Péter, Tamási meg a többiek nagy tisztelőjének számított. Az ó hatása döntőnek nevezhető. Én persze akkoriban még csak olvasgattam Németh Lászlót, de ez is már inkább később, az egyetemen történt. S ott éppen akkor, amikor sokkal inkább riasztottak tőle mindenkit, mintsem rábeszélték volna... Emlékszem, amikor 1954-ben megjelent a Petőfi Mezőberényben, az akkortájt még dúló faliújság-divat jegyében hallgatói „véleményben" lehetett vádaskodni ellene, igaz, ezt már megelőzte Horváth Márton hírhedt „hivatalos" támadása, no meg a műről folytatott Illyés— Bóka László cikkvita. Mindenesetre Németh Lászlóval foglalkozni akkor bűnnek számított — olvasni és pláne dicséróleg említeni gyakorlatilag lehetetlen volt. — Akkor aligha az egyetemi évek fordíthatták az elmélyültebb kutatások irányába... — Következett Hódmezővásárhely, s életemnek ez a szakasza ebből a szemszögből mindent eldöntött. Ott éledt föl mindaz, amit korábban eloltani akartak: persze Vásárhelyen sem voltam én még Németh Lászlókutató, csak egy tanár, aki kritikákat írogatott ide-oda, különböző folyóiratokba, a Tiszatájba, a Kortársba, az Új írásba, hogy védekezzem a középiskolai tanárlét által fenyegető elszürkülés ellen, stílusgyakorlatokként megfogalmazni próbálván reflexióit az olvasottakról, melyekre más módon a munkája nem adott akkor még teret. Ám Vásárhelyen már akkoriban, 1962 és 1975 között Németh László folyamatosan és jól érzékelhetően benne volt a levegőben. Mindenki ismerte vagy ismerni vélte Laci bácsit, volt diákjai, szülők, tanárok: az egész város nagyra becsülte, sokan leveleztek vele. Vásárhelyen egyáltalán nem lehetett érezni az akkor országszerte tapasztalható ideológiai fenntartássorozatot, nagyfokú politikai óvatoskodást Németh Lászlóval szemben. Rám, emlékszem, óriási hatással volt, hogy az Égető Eszter figuramodelljeinek egész seregével találkozhattam nap mint nap és láthattam. hogy noha az írónak semmiféle hivatalos kultusza nem volt, mennyire a várossal van.és mennyire vele van a város. Ekkorra már kötelességemnek éreztem, hogy ne csak olvassak Németh Lászlótól, hanem pedagógusként a lehetőségek szerint igyekezzem „propagálni" is: 1971ben hetvenedik születésnapjáról egyedül a Bethlen gimnázium emlékezett meg egy ünnepi üléssel és kiállítással. Ez előlegezte meg a nevezetes, 1976-os gyöngyösi ülésszakot, amelynek írásos anyaga csak tíz évvel később, az újraindult Délszigetben látott napvilágot. — Fogalmazhatunk úgy, hogy amikor átkerült Szegedre a tanárképző főiskolára, ide már „Németh Lászlóvértezetben " érkezett? — Igen, mert amint a főiskolán kutatási területet kellett választanom, nem volt kétséges, ki jöhet számba: ha már választanom szabad, ugyan miért ne azt, akit annyira szeretek és becsülök? így lettem Németh Lászlóval most már „hivatalosan" kutatóként foglalkozó irodalomtörténész (is). — Kandidátusi disszertációja, egyben első Németh Lászlóról szóló könyve az 1979-ben megjelent, Németh László vásárhelyi korszaka című munka volt. Milyen koncepció jegyében igyekszik feldolgozni ezt a mesebeli gazdagságú, roppant méretű életművet? — Valóban gigantikus életművel állunk szemben. Méretei nagyobbak, mint Jókaié! Harmincegynéhány dráma, tizenvalahány regény — és a tanulmányok, esszék, kritikák garmadája! Legalább tíz—tizenöt oldal. Belekerültem hát abba a fantasztikus dzsungelbe, amit a Németh László-i oeuvre jelent. Csakhogy észre kellett vennem, hogy ebben a,rengetegben utak vannak. Hogy nem kaotikus, hanem nagyon is rendezett, tiszta életmű áll előttünk. Véleményem szerint ezt kell egy kutatónak fölismernie ahhoz, hogy valóban hasznos dologhoz kezdhessen. A vásárhelyi korszakot földolgozó könyv kapcsán beszélgettem egyszer Kiss Ferenc irodalomtörténész barátommal, aki éppen az életmű bizonyos értelmezési vitái kapcsán arra biztatott, hogy folytassam a munkát. Készítsem el a teljes Németh László-monográfiát. Ez annyit jelent, mint tulajdonképpen kibontani az életművet az időben. Az időbeni kibonthatóság — ami így végső soron eszmetörténetet kell jelentsen — fölismertette velem, hogy a vásárhelyi korszakot 1944—45 mély átélésével magyarázhatóan megélő Németh László esetében viszszafelé kell haladni. így, ennek alapján született meg és jelent meg 1984ben a következő kötet, a Németh László háborús korszaka. És mivel ez a korszak is tulajdonképpen már egy kész írói gondolkodásmód következményeit mutatta, a centrumra kellett lelni: ez a Tanú időszaka. Ezen dol-gozom most. Körülbelül a felénél tartok a Tanú-korszakról szóló harmadik kötetnek... — Ilyen hatalmas életmű igézetében élni nem lehet akármilyen közérzet- és 'lét-állapot. Szeretném, ha elárulná, megpróbálná elmagyarázni: milyen érzés ekkora szellem állandó közelségében, folyamatosan erre koncentrálhatóan dolgozni? — Tény, hogy én belebújtam egy életműbe, és éppen a Tanú-korszak mostani kutatása is bizonyítja számomra — hogy nem érzek, nem érezhetek a világon benne semmi monotóniát. Az az igazság, hogy olyan alkat vagyok, aki inkább szeret a művek mögött megmaradni. Nem nagyon kedvelem a kitárulkozást, és Németh Lászlóval foglalkozni látszólag persze hogy valami nagyon objektív dolgot feltételez. Holott ez nyilván nem jelenti, hogy a tárgyam nem alakított volna és folyamatosan ne alakítana rajtam. Sőt: talán jobban, mint akiknek szól... — A kép teljességéhez tartozik, hogy kimondjuk: természetesen nem kizárólag csak Németh Lászlóval kapcsolatos irodalomtörténészi és kritikusi munkát végez. A Kincskereső főszerkesztőjeként a gyermekirodalommal is állandó a kapcsolata, s jó néhányszor írt már literatúránk különböző jeleseiről is... — A huszadik századi magyar irodalom más alkotóival történő foglalkozás is munkámhoz tartozik, hiszen ha belegondolunk, nem is lehetséges ilyen „monokultúrásán" élni és dolgozni. Az az igazság, hogy nem tisztán irodalomtörténet az, amit én művelni próbálok: valahol az irodalomkritika és az irodalomtörténet határvidékén mozgolódik, a Halász Gábor-\ elv jegyében, mely szerint a legigazabb kritika mindig a kommentár. Vagyis a mindenkor a jelennek szóló reflexiók közreadása; nem szeretek igazán „ítélkezni". így, eme igyekezet tükrében foglalkoztam már egyebek mellett Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Pilinszky János munkásságával. írtam a határokon túli magyar irodalmakból például Sütő András, Kányádi Sándor, Gion Nándor, Dobos László műveiről. — A József Attila-díjat kritikusiirodalomtörténészi munkásságáért kapta. Hogyan „teszi helyre" önmagában az elismerést? — A József Attila-díj olyan elismerés, amely szerencsére a lényeg, vagyis a munka és nem másféle, esetenként vitatható „érdemek" tudomásulvételére irányul. Ezért örülök neki különösképpen. Ráadásul nem akármilyen szintű megerősítést is jelent: ez pedig ama jellemzője, ami különösen jő benne. DOMONKOS LÁSZLÓ BELÁNYI GYÖRGY Az éjszaka szobái Majd beomlanak itt az éjszakák. A szemünkben látható lesz, milyen szorongató volt egy barna ölelésből kifordulni némán, vagy megnyílni csak arctalanul egy másik arcban. Tágas szobákba húz be majd a szívünk, ahol elhalkul még a tekintet is, ahol egy furcsa kiállításra sorakoztak fel csupán a tárgyak. Csont a csonton lüktet majd, hogy tán hallani. De az ég többé már nem nyomakszik vissza a csöndbe, és nem szorul már súlytalan magára, hiszen egy érintés is oly boldoggá tehetné. Ablakot nyit körben a szél. Bemutatják, hogy mégis, most mégis csak az a jó, ami megtörtént, miközben én már angyalokat szólítok szobádba. Ne higgy nekem, amikor a fák egy egész madárcsapat hallgatását őrzik, hogy pontosabb legyen holnap velük az ég. Tudni sem kell erről, míg az álom csak súlyunkkal nyugodt igazán, s a beszéd sokkal szebb szótalan. így lesz megbocsájtható az is, hogy két embernek most már nem elég egy élet, s hogy az éjszaka szobái újra és újra csak bezáródnak az arcunkba. BALOG JÓZSEF A gyerekkor elmúlt Sutting ezredesnek a körtefán körte lóg meg még más is a fán egy csizma vagy bakancs ilyenkor hívogatón például nyelvet öltöget s jól jön kivált ha hűvös az ősz csak fel kellene ugrálni a fejben ilyenkor elviselhetetlen égő pattogás meg á kialvatlanság a hiányos táplálkozás és még ezernyi nyavalya de én meg honnan is tudnám könyvemben kis bicebóca szeme már leragad nagyranőtt lábamon cipó aranyló körtéktől roskad a kert harangoz a keskeny út s a férgeken marakszik pár kopasznyakú tyúk MEDGYESY GABRIELLA Tenyérbevert sors i. m. Hervay Gizella mintha az élet csak felsorolás lenne ki csinálta ezt és ki nem azt ki isten ki megtehette aki túlélte ki az ki tárgyai bűnjelek milyen égitestek hazudtak ki öntötte a harangot ki teste fölött harangoznak kinek jutott föld nyitott szájába ki lába alá bejárhatatlan haza ki szíve fölé patyolating szíve alá temetett nászágy ki az a világ csak felsorolás sebtől sebhelyig a halál csak tenyérbevert sors asszonytestedbe az élet öröktől csak látszani járt olyan poharat szeretnék, amiből jó inni a kávét, olyan ölelést, amiből kortyolható a szerelem, két olyan napot, amikor éltem, két olyan verset, ami arról szól, hogy nem irodalom, két gyereket, akik járni tudnak a kihajított papucsokban, mezítlábat szeretnék és hozzá port, azt szeretném, hogy a pohárban kávé legyen, nem az ujjaidat, az ölelésed akarom, a lélegzetemet halljam, ne a szívverést, a vers a felvágott ütőered legyen, ne rázza testét az álom, ne sírva aludjon cl a gyermek, képeket rajzoljon mczítlábam a porba, ne gondolja ki, ne írja meg magát az életem. HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA PODMANICZKY SZILÁRD Fekete szőlő I. Gyula megkeni vajjal a pirítóst. A verandán a nép a kabátját akasztja. A szőlő rezzenetlen fürtökbe rendezve. Rézgálic, hej, rézgálic! I. Gyula a pirítósba harap. Újra ősz van, mondja, ez szép: vallassuk meg a néma tájat! A másik nép meztelen, kaszával andalog a lugasban. Rézgálic, hej, rézgálic! I. Gyula kinéz frissen az ablakon. Mellényén csipetnyi vaj, a függönyhöz tapad. Az emlékek finoman táplálkoznak: Igen, az is szép volt, akkor még nem kaszával arattunk a lugasban. Hej, rézgálic, hej! Mentségek Két újságoldal a költészet napjára... talán még mentséget is kell keresni! De mit is mondhatnék annak, aki nem érti, nem szereti a verseket? Talán csak annyit: minden jó sor maga a vers mentsége. Talán ezen a két lapon is található egy-két érv a költészet, és jelesül a szegedi líra mellett. Mert a jelenlévők egytől egyig kötődnek a városhoz. A névsorban és rang szerint is első Baka István, akit talán nem kell bemutatni. Balog József ötödéves bölcsész, színész és költő. Belányi György a Gazdátlan hajók című antológiai legfiatalabbja, kollégánk, a Tiszatáj munkatársa. Ő egyébként az ország legtöbb folyóiratában publikált mar, kötete régóta várat magára. Lengyel Zoltán az itt közöltek között a legifjabb, ám már öt éve bemutatta őt a Szegedi Egyetem, most a Tiszatáj is. Medgyesy Gabriella a szegedi tanárképző elvégzése után a fővárosban telepedett le, szép, asszonyos költészetéből kötet szerveződik. Podmaniczky Szilárd a főiskolát letudva most Cegléden szolgálja a köz művelődésének ügyét. Termékeny, egyre határozottabb egyéniséget mutató tollnok — bő humorral és a csersavas borok fanyarságával. Vecsernyés Imre Szegeden él, dolgozik és ír. Mindannyiójuk nevében köszönti az olvasót e két oldal öszszeáliítója: DLUSZTUS IMRE I * \
